Toperczer Oszkár

           A.)

            Toperczer Oszkár (1915-1998)

Hadiárvaként nőtt fel. Édesapja születése előtt egy hónappal esett el az I. világháborúban. Érettségi után a Ludovika Akadémián tanult tovább.

            1938-tól tisztként szolgált különböző beosztásokban. 1941-ben a Szovjetunió elleni hadműveletekben vett részt, majd Németországba vezényelték páncélos kiképzésre. Ez után a Ludovika Akadémia páncélos századához osztották be harckocsi-gyakorlati szabályzat és harckocsi-szerkezettan oktatónak.

            1944 őszétől ismét frontszolgálatra vezényelték, Németországba, páncélos zászlóaljparancsnokként. Szolgálata közben legfontosabb szempontja volt, hogy a harc során a lehető legkevesebb emberét veszítse el. Az életveszélyt is jelentő felderítő feladatokat sokszor vállalta magára beosztottjainak védelme érdekében.

            Leszerelése után még négy évig, 1949-től, a néphadsereg állományában szolgált, a tatai páncélos tiszti iskolában harckocsi-harcászatot tanított, majd áthelyezték a Zrínyi Akadémiára, ezután a Műszaki Egyetem Katonai Tanszékére került oktatónak.

            A magyar katonatisztképzés kiemelkedő alakja volt.

            1951-ben beiratkozott a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára. Mérnöki, majd tanári diplomát szerzett. Katonai szolgálatát követően a Földművelési Minisztérium szakoktatásához helyezték át, s a piliscsabai Mezőgazdasági Szakiskolában tanított. Később gépészmérnökként a Bábolnai Állami Gazdaságban dolgozott.

            1976-ban költözött Pesthidegkútra.  Alapító tagja lett a Pesthidegkúti Helytörténeti Körnek, melyben, amíg betegsége engedte, hihetetlen energiával kutatta a helytörténeti emlékeket. Tevékenységének elismeréseként ő vehette át elsőként Pesthidegkúton a Klebelsberg Kunó-díjat. Munkájának gyümölcse a Petőfi Művelődési Központ által kiadott „Helytörténeti barangolások” c. munkája, mely az őt követő generációk számára forrásműként szolgál.

            Kutatási területéhez tartozott a környék jeltelen katonasírjainak felkutatása és gondozása is. Több mint 30 sír – német, orosz, magyar – vált neki köszönhetően ismertté.

„A háborúban ellenségek, a halálban egyek” - vallotta.

            Töretlen lelkesedéssel adta tovább kutatott, összegyűjtött ismereteit a következő generációnak, amíg betegsége engedte.

            1998. január 12-én hunyt el Pesthidegkút történetének értő és fáradhatatlan kutatója.

        B.)

Emlékezés Toperczer Oszkárra (1915-1998)

            Tíz évvel ezelőtt távozott körünkből Toperczer Oszkár – Oszkár bácsi – Pesthidegkút történetének érzékeny és értő kutatója. Ismerete szűkebb pátriánkról a földtörténeti őskortól napjainkig ívelt. És perelt érte. Szót emelt a több millió éves szikláért, amelyet a házépítő mohóság pusztított el és szót emelt a község határában még fellelhető katonasírok megőrzéséért, mielőtt azok fosztogatások áldozatai lettek. Ismerte, szerette és féltette Pesthidegkút múltját, amelyhez ezer szállal kötődött, tudván azt, hogy a múlt ismerete nélkül nem építhetünk biztos jövőt. Kereste, kutatta a tárgyi és az írásos emlékeket, miközben magában hordozta a soha le nem írottat is, mint pl. a magyarországi lengyel katonai ellenállás működésének történetét, amelynek ismerete és meggyőződése szerint, Pesthidegkút volt a titkos központja.

            E sorok írója szinte stafétabot-szerűen vette át tőle a pesthidegkúti helytörténeti kör vezetését, azét, amelynek létrehozásában neki tevékeny része volt, működéséhez pedig széleskörű ismereteit és töretlen lelkesedését adta. Közismert, hogy Pesthidegkút – Hidegkút – a török idők után német településként újult meg. Oszkár bácsi azonban fontosnak tartotta a török idők előtti magyar település múltját is közkinccsé tenni, hiszen – vallotta - csak így lehet teljes a kép.

            Aktív tagja maradt továbbra is a helytörténeti körnek, figyelemmel kísérte ténykedésemet és mindig kész volt a beszélgetésre, így bocsátotta rendelkezésemre hihetetlen széleskörű ismereteit Pesthidegkútról. Közös munkánk során részem lehetett olyan meghitt pillanatban is, melynek során feltárult előttem e tevékeny életet kísérő tragédiákból is néhány esemény. Tudtam arról, hogy Oszkár bácsi mint katonatiszt harcolt a második világháborúban, s nagyra becsültem, hogy azon kevés tisztek egyike volt, aki az általa vezényelt alakulat legtöbb emberét hozta vissza a keleti frontról. Azt azonban nem tudtam, hogy pár napos kisleányát veszítette el a háború utolsó napjaiban. Oszkár bácsi a munkába, a tevékeny életbe menekítette ezt a fájdalmát is, mint ahogy az ötvenes években őt ért megaláztatásokét is.

            Egy elégtétel azonban megadatott neki: nyomtatásban láthatta, kézbe foghatta és – többek között e sorok írójának is – dedikálhatta Pesthidegkútról szóló könyvét. A „Pesthidegkút. Helytörténeti barangolások” c. munka mind a mai napig az egyetlen, községünk történetét taglaló, összefoglaló mű. Nem teljes, hiszen a második világháború utáni időszakot felölelő kutatásai mind a mai napig nem jelentek meg. Ám elmondhatjuk: Oszkár bácsi teljesítette vállalt feladatát. A mi felelősségünk immár, hogyan sáfárkodunk örökségével.

Czaga Viktória

2008. január 31.