Kitelepítés - 1946

 

dr. Czaga Viktória: 

1946 — Egy május, amikor az Anyák napja elmaradt

 

   Számos pesthidegkút-ófalui lakos fogott tollat, papirost és írt kérvényt 1946 áprilisában a Pesthidegkúti Kitelepítési Bizottságnak. Számos levél kezdődött úgy, hogy „Alulírott azon tiszteletteljes kéréssel fordulok a Tekintetes Bizottsághoz, hogy engem a kitelepülési kötelezettségem alól felmenteni szíveskedjen”. Ilyen és ehhez hasonló bevezető mondatok után sorakoztak az indokok, a levélírók kétségbeesésének és kiszolgáltatottságának máig ható bizonyítékai.

 

     A 18. századi telepesek 20. századi leszármazottai számára ugyanis az eltelt két évszázad alatt a falu otthonná, az ország hazává nemesedett: „eddig is a magyar föld munkása voltam” — „foglalkozásom földműves. Magyar iskolát végeztem.” — „mint becsületes munkások rendesen dolgoztunk a magyar hazában.”

     Most ebből a hazából űzik el őket, arra hivatkozva, hogy az 1941-es népszámlálási ív ’Anyanyelv’ rovatában németnek vallották magukat. Nem gondolták, nem tudták, hogy öt év múlva, 1946-ban a német anyanyelv-magyar haza feloldhatatlan konfliktusával szembesülnek: „anyám német anyanyelvű, és ezért mondtam magamat német anyanyelvűnek” — „német anyanyelvűnek vallottuk magunkat… ugyanis nem tudtuk, hogy az anyanyelv nem az édes anya, hanem a haza nyelvét jelenti” — „egyedül a német anyanyelv bevallása a bűnünk.”

   A kitelepítési előkészületek azzal kezdődtek, hogy már januárban felfüggesztették a község autonómiáját. Összeállították a kitelepítendők névsorát, azaz összeírták a „Pesthidegkút nagyközség területén lakó némethangzású-nevű személyeket”: név, lakcím, foglalkozás, családtagok száma neve stb. Az érintetteket írásban értesítették mikor vehetik át a kitelepítési számot tartalmazó cédulájukat a községházán. A tizenhat ívből álló listát pedig megküldték a fővárosi I. számú Kitelepítő Bizottság Politikai Rendőri Osztályának. Végül, a kitelepülésre kötelezettek minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették.

   Rövid egy hónap, az április, maradt a reménykedőknek, a maradni akaróknak, hogy mentesítést kérjenek maguknak, családtagjaiknak.

  A mentesítésekről azonban nem Pesthidegkúton, hanem a fővárosban működő I. sz. Áttelepítési Kormánybiztos Mentesítő Bizottságán döntöttek, s itt nem érzelmi, hanem nagyon is racionális, gazdasági szempontok számítottak. Az akkor már a főváros peremközségének számító község lakosa csak az újjáépítésre hivatkozva kapott felmentést, amennyiben megfelelő szakképzettséggel rendelkezett. Mindössze 266 személy – ácsmester, kőfaragó, kovács, bádogos, villanyszerelő, kőműves, szabó, cukrász, pék, géplakatos, postás, mázoló, asztalos, lakatos, esztergályos – mentesült ily módon a kitelepítés alól. A többség azonban nem. Pesthidegkút-Ófalu 1489, magát az 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek valló lakosából két fázisban 1320 személyt telepítettek ki. Május 7-dikén 1085, május 9-dikén 235 főt. Akkor, amikor a háborús évek okozta nyomorúságot már kezdte kiheverni a község; akkor, amikor a tavaszi mezőgazdasági munkák végére értek; akkor, amikor éppen hírt kaptak a fogságba hurcolt apákról, fiúkról.

   Annak ellenére, hogy egy hivatalos jelentés szerint a kitelepítés „minden különösebb zavarok nélkül folyt le”, a község még júniusban sem nyerte vissza autonómiáját, ellenben az ófalui iskola tanítói és tanulói megtarthatták május helyett júniusban a kitelepítés miatt elmaradt Anyák napi ünnepségüket.

   A 2. világháború hősi halottai, a malenkij robotra hurcoltak, valamint a kitelepítettek százai, a község lakosságának – németnek, magyarnak egyaránt – mind a mai napig ki nem hevert veszteséget jelentenek, s hosszú évekre vetették vissza Pesthidegkút fejlődését.