Lengyelek Pesthidegkúton

dr. Czaga Viktória: M. kir. katonai internáló (lengyel) tábor, Pesthidegkút

   Az első, 1940. július 9-én bezárt pesthidegkúti lengyel katonai internáló tábor egyike volt annak a 91 tábornak, amelyet az 1939. szeptember 1. után Magyarországra menekült több tízezer lengyel katona, közöttük tizenhárom tábornok és öt ezer tiszt elhelyezésére állított fel a Honvédelmi Minisztérium 21. ügyosztálya. A sebtében felállított tiszti, illetve legénységi táborok közül a pesthidegkúti az előbbihez tartozott. Megnyitásának időpontja, egyelőre nem ismert, csak annyi, hogy I/2. számmal az 1/I. budapesti honvéd gyűjtőtábor-parancsnokság alá tartozott, és a Hidegkúti út 74. sz. alatt működött. Lakóira vonatkozóan Jan Korkozowitz, ezredes visszaemlékezése adhat eligazítást: „Az első menekültek főleg katonák voltak, akik teljes felszerelésükkel, járműveikkel, fegyvereikkel együtt jöttek át. … a motoros lengyel katonai részleg több személy- és teherautóval, teljes fegyverzettel egyenesen Budapestre futott be, és a Rákóczi úti Pannónia Szálló előtt állt meg. … A németek már másnap tiltakoztak a lengyelek Pannónia szállóbeli elhelyezkedése ellen, főleg pedig az utca közönsége részéről megnyilvánuló rokonszenv nyilatkozások miatt. A honvédelmi minisztérium csakhamar el is helyezte őket a nyugalmasabb Hűvösvölgybe.” (Kiemelés: Cz. V.)

   A Magyarországra menekült lengyel katonák és katonatisztek többsége az ún. evakuáció során elhagyta az ország területét, Jugoszlávián keresztül Franciaországba távoztak. Erre szólította fel őket 1939. december 31-én kelt parancsában Wladyslaw Sikorski tábornok, és a katonák szót fogadtak. Szöktek szervezetten és egyénileg a lakosság segítségével, a magyar hatóságok hallgatólagos hozzájárulásával a német követség állandó tiltakozása közepette. Rövid idő alatt, 1940 tavaszáig, közel 40000 lengyel katona és katonai szolgálatra alkalmas személy távozott az országból. A maradó, kb. 15000 főnyi legénység és 3000 tiszt számára 1940. június 17-26. között mintegy ötven tábort szervezett újjá a HM 21. ügyosztálya. Vezetője 1940 januárjától vitéz Baló Zoltán ezredes, akit 1943. október 30-án német követelésre leváltottak. Utóda Utassy Lóránd ezredes, volt londoni magyar katonai attasé lett. A feleslegessé vált táborokat, ezek közé tartozott a pesthidegkúti is, felszámolták. Az itt elhelyezett tiszteket – egy ezredest, két alezredest, hat századost, 15 főhadnagyot, hat hadnagyot és a nyolc fő legénységet – szétosztották Rákoscsabára (7 fő), Pasarétre (tiszti tábor 8 fő, legénységi 8 fő) és Vámosmikolára (15 fő).

    Az újraszervezett táborokat vitéz Baló Zoltán ezredes utasítása alapján úgy állították fel, hogy az internáltakat minél kevesebb őrszemélyzettel őrizhessék, a tábor távol legyen a település központjától, a fő közlekedési útvonalaktól, ipartelepektől, katonai létesítményektől. A budai hegyektől körülölelt Pesthidegkút megfelelt e szempontoknak, a község ugyanis fennállása óta távol esett vasútvonaltól, forgalmas országúttól, iparteleptől. Fekvése és a főváros közelsége azonban nagyon is alkalmassá tette ilyen jellegű tábor létrehozására. Ennek ellenére a pesthidegkúti tábor másodszori megnyitását is inkább a kényszer, mint az előzetes szervezés diktálhatta, amint ezt a tábor új helye, a gróf Forgách-kastély igazolja. A település központjában álló kastélyba helyezett el ugyanis az 1/I. honvéd gyűjtőtábor csoport-parancsnokság 1940 decemberében egy ötven főből álló lengyel tiszti különítményt.

   A második, I/1. számot viselő pesthidegkúti tábornak már ismerjük magyar parancsnokait: 1941 első felében Molnár Ernő tartalékos hadnagy, az év második felétől Csathó Sándor t. százados. A Rákoscsabáról Pesthidegkútra került Csathót Hományi Kálmán t. főhadnagy váltotta, miután Csathót a pilisvörösvári internáló tábor parancsnokává nevezte ki Baló Zoltán. Hományi a pesthidegkúti lengyel tiszti tábort 1942-től 1944 októberéig vezette.

   A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján a Forgách-kastélybeli tábor 1941. októberi létszáma hetvenhét fő: 61 tiszt, öt altiszt és 11 fő legénység. A tisztek közül került ki a választott rangidős tiszt, egy tábori orvos (de 1944-ben pl. három), tábori lelkész, szállásfelügyelő, napi-oktatás vezető, tiszti étkezde-vezető és a két étkezdei beszerző. Az altisztek közül a szanitéc, a legénységből pedig a két szakács és az ötfőnyi kiszolgáló személyzet.

   A tábor állományába azonban nemcsak a szűk értelemben vett táborlakók tartoztak, hanem a kinnlakási engedéllyel rendelkezők is. Azok, akiknek a HM 21. ügyosztálya megbízásából az 1/I. honvéd gyűjtőtábor csoport-parancsnokság a községi elöljáróságon keresztül bérelt szobá(ka)t vagy a tehetősebbek maguk béreltek villá(ka)t. A kinnlakási engedély mellé számos esetben tartós távozási engedélyt is kiállított a 21. ügyosztály a munkát vállaló tisztek számára, akik 1941-ig csak rangjukhoz méltó – elsősorban szellemi – munkát vállalhattak. Miután kérésükre vitéz Baló Zoltán ezredes feloldotta őket e szabály alól, 1941-től már bármilyen fizikai – ipari, mezőgazdasági – munkára is szerződhettek. Még ebben az évben, a pesthidegkúti táborparancsnok jelentése szerint, három tiszt, egy őrnagy és két főhadnagy, élt a lehetőséggel. Az őrnagy május 21-től báró Fiáth Ferencné nagyhorti tanyáján, míg az egyik főhadnagy július 29-től az Iszkaszentgyörgyi Alumíniumérc Bánya Rt-nál, a másik november 1-től a Budapesti Pamutipari Rt-nál nyert alkalmazást. A Baló Zoltán ezredessel mindvégig igen jó kapcsolatot fenntartó Marian Steifer v. k. ezredes például, miután megvált az Internált Lengyel Katonák Képviseletének vezetésétől, 1942. március 20-dikától a tábor állományába tartozott, de feleségével és leányával egy pesthidegkúti, saját maga által bérelt villában lakott. Állandó kinnlakási engedélye mellett távozási engedéllyel is rendelkezett, így látogathatta a budapesti gyógyfürdőket, illetve munkát vállalhatott a Budafoki Burgonya-feldolgozóban, Hományi kimutatása szerint 1943-tól.

   A tábor életében az 1941-es év a sikeres szökések éve is: január végén egy főhadnagy, márciusban és szeptemberben egy-egy alezredes hagyta el a tábor területét. A magyar őrség parancsnoka mindhárom esetben szabály szerint járt el: értesítette a helyi elöljáróságot és a csendőrséget a szökevények kézre kerítése céljából, majd megküldte a jegyzőkönyvet a HM 21. ügyosztálya parancsnokának, csatolva egyúttal a létszámcsökkenésről szóló kimutatást.

  Az esztendő vége felé a tulajdonos, özvegy gróf Forgách Jánosné eladta a kastélyt, ezért decemberben a tábor költözni kényszerült. Az új cím Rózsa u. 12., özv. Forgács Dezsőné panziója, ahova Csathó táborparancsnok december 2-5. között költöztette a tábort. A magyar őrség számára szintén ebben az utcában sikerült ingatlant bérelnie. A Rózsa u. 7. sz. alatt (tul.: Fáth Gyula) helyezte el a szolgálatvezetői szobát, a legénységi őrállást, a konyhát és a raktárt, a Rózsa u. 9. sz. alatt (tul.: özv. Pogány Zsigmondné) pedig az irodáját. Megvalósulhatott tehát Baló ezredes előírásának azon pontja is, miszerint a tábor a település központjától távol legyen. Erről a táborról írta Jan Korkozowitz ezredes, a már idézett visszaemlékezésében: „A tábornak volt egy egészen különleges jellegzetessége, melynek révén kitűnt az összes többi menekülttábor közül. Pesthidegkút gyönyörű falu, amely a budai hegyek között fekszik egy bájosan szép völgyben, … egy hatalmas tölgyerdő választotta el a centrumtól…” Hozzátehetjük: nemcsak a fővárostól, hanem a falu központjától is. Csathó a rendszertelenül osztott, és ezért a táborlakók között fellépő krónikus cipőhiány miatt is szerencsésnek tartotta a költözést. Megjegyzése mögött Baló Zoltánnak a táborparancsnokokhoz intézett azon kérése állhatott, hogy az internált katonák és katonatisztek lehetőleg civilben hagyják el a tábor területét. Civil ruhához és cipőhöz pedig, ha nem volt saját, általában adományok útján jutottak a táborlakók.

   A minél közvetlenebb kapcsolattartás és ellenőrizhetőség érdekében a magyar őrség parancsnoka igyekezett a szomszédos utcákban bérelni lakásokat a kinnlakási engedéllyel rendelkezők számára. Sikerült is 1943-ra a Rózsa utca körül, kb. két kilométeres körzetet kialakítani, s miután az utca jóval közelebb fekszik Hűvösvölgyhöz, mint a település központjához, a lengyel visszaemlékezésekben és a magyar szakirodalomban gyakran előforduló »hűvösvölgyi lengyel tiszti tábor« meghatározás valójában a Rózsa utcai tábort jelenti.

   A tábor, fennállásának még e harmadik szakaszában sem tartozott a nagy létszámú táborok közé. Korkozowitz ezredes visszaemlékezése szerint: „Pesthidegkúton kevés lengyel katona volt, alig voltak többen száznál. Nem lehetett lengyel egyenruhát látni, mindenki civil ruhát hordott. Nem volt tábor a szó szoros értelmében, a lengyelek két házban laktak, amelyeket ebből a célból béreltek nekik, illetve több villában, ahol egyes szobákat béreltek számukra. Az ellenőrzés nagyon felületes volt, egy magyar tiszt végezte egy őrmesterrel, aki civilben jólelkű órásmester volt. A panzióban lakók által működtetett kis kaszinóban 5-10 személy ebédelhetett.” A panzióban emellett telefon is működött. Hományi létszámellenőrzést rendszerint az ebéd előtti 11 órai sorakozón tartott, a napidíjat tíznaponként osztotta, és az irodáján keresztül működött a tábori posta. Egy 1942-ben, a pesthidegkúti táborból Krakkóba küldött, és fennmaradt levelezőlapnak köszönhetően ismerjük a tábor hivatalos megnevezését. A körbélyegző felirata:

M. KIR. KATONAI INTERNÁLÓ (LENGYEL) TÁBOR * PESTHIDEGKÚT.

   Vitéz Baló Zoltán ezredes két alkalommal látogatta meg a tábort. Az 1942. február 19-én tett látogatása éves ellenőrző körútjának volt része, míg szeptember 22-én Angelo Rotta pápai nunciust kísérte Pesthidegkútra.

   Ebben az esztendőben Sulgin emigráns cári tábornok is felkereste a tábort. Sulgin a Vörös Hadsereg által megszállt lengyel területre dobandó diverzáns alakulat felállításához toborozott elsősorban ukrán származású lengyel katonákat. A táborok magyar őrségeinek parancsnokai szigorú utasítást kaptak a semleges magatartásra, azaz nem beszélhették rá, de le sem a jelentkezőket. Pesthidegkútról mindössze hat fő jelentkezett a tábornok felhívására, de az írásbeli nyilatkozatot követő „elbeszélgetés” után – amit nem tiltott utasítás – s amelyen a magyar őrség parancsnoka is részt vett, már csak fele annyian maradtak. A cári tábornok három tábor felkeresése után feladta körútját a jelentkezők csekély száma miatt. A németek is toboroztak a német származású lengyel katonák között azzal, hogy kell a munkáskéz otthon, a földeken. Erre a felhívásra 1940-ben a pesthidegkúti táborból senki sem jelentkezett, a későbbi jegyzékek viszont a budapesti és a főváros környéki táborokról csak összefoglaló adatokat közölnek, így nem derül ki, Pesthidegkútról jelentkeztek-e.

                                                                 *****                             

   A lengyel katonai vezetés, a Honi Hadsereg parancsnoksága, 1940 tavaszán titkos katonai bázist állított fel Magyarországon „Romek”, majd „Liszt” néven. A Bázis feladata az anyaországi lengyel illegális mozgalom vezetőivel tartandó kapcsolat megteremtése és fenntartása, a futárszolgálat és a rádiós kapcsolat megszervezése London-Varsó között Budapesten keresztül. 1943-ig Londonból kapta az utasításokat, 1943-tól közvetlenül a Honi Hadsereg főparancsnokság vezérkara alá rendelték, és ez évtől a magyarországi internált lengyel táborok katonáinak szervezése lett legfontosabb feladata. Ebből a katonai erőből kellett kialakítani a lengyelországi ellenállás egyik legfontosabb tartalékát, azaz olyan egységeket felállítani, amelyeket az első adandó alkalommal átdobhatnak a határon, hogy részt vegyenek a lengyel földön folyó partizánháborúban.

   A táborok katonai szervezését Franciszek Matuszczak alezredes, álnéven Dod ezredes, a Bázis parancsnoka irányította. Megalakult egyúttal az internált katonák titkos parancsnoksága is, élére Jan Korkozowicz, álnéven „Barski” ezredest állították. A szigorú konspirációs szabályoknak megfelelően a titkos katonai parancsnokság megalakulásáról, majd működéséről a HM 21. ügyosztályával 1939 októbere óta szorosan együttműködő Lengyel Katonai Képviseletet nem tájékoztatták.

   A parancsnokság központjául a pesthidegkúti tábort tartották a legmegfelelőbbnek. Korkozowicz ezredes meg is indokolja, miért: „ha messze akartak kerülni a várostól vagy a szállásuktól, például valami veszély vagy riadóztatás esetén, akkor bevethették magukat az erdőbe, onnan pedig szabadon tevékenykedhettek bármely irányban. A terep … tulajdonságai kedveztek annak, hogy a település ne csak, mint a magas rangú lengyel tisztek és a HM 21. ügyosztályán „bejáratos” személyek menhelye (hivatalosan gyógyhelye)” legyen, „hanem az adott topográfiai helyzet szinte kínálta magát, hogy itt telepedjenek meg mindazok, akik olyan területen végezték munkájukat, amely az egyszerű halandó számára örökre kifürkészhetetlen marad.” … „Erről a viszonylag nagy és nyüzsgő magyar faluban alig észrevehető, látszólag gondtalan és tétlen lengyel telepről irányították azt a politikai munkát, amelynek a szálai Lengyelországig és még távolabbra: egészen Londonig futottak. Itt székelt a konspiráció központja: a politikai tanács két tagja, az utolsó fázisban a szóvivői  szerepet betöltő Stanislaw Bardzik [őrnagy, 1944-ben a tábor rangidős tisztje, Cz. V.], valamint a „Bázis” parancsnoka, a Honi Hadsereg Főparancsnokságának képviselője, Franciszek Matuszczak ezredes”. „A magyarországi lengyel csapatok parancsnokát [Jan Korkozowicz ezredest, Cz. V.] … néhány hónap erejéig egy erődszéli házikóban szállásolták el.”  Az ezredes valójában az 1943-as esztendőt, valamint az 1944-es év egy részét töltötte a pesthidegkúti táborban. Itt dolgozta ki Matuszczak ezredessel „a hazavonulást arra az esetre, ha Lengyelországban felkelés törne ki”, szervezték meg a „parancsnoki hálózatot”; állították össze a „harci feladatok ellátására alkalmas katonai egységek” kiképzési programját, majd kezdték el „az intenzív katonai kiképzést” a táborokban, továbbá tervezték önkéntesek átdobását a Honi Hadsereghez, Lengyelországba. Távozási engedéllyel bejárhatott a parancsnokság belvárosi irodájába, Pesthidegkúton pedig fogadhatta vendégeit. Adottak voltak tehát a feltételek „a parancsnoki teendők technikai részének kivitelezéséhez”.

   A titkos katonai parancsnokság pesthidegkúti táborbeli működését Jan Korkozowicz ezredes nyomtatásban megjelent visszaemlékezéséből ismerjük meg. A szűkszavú beszámoló azonban rávilágít a részletesebb és mélyebb megismerés akadályaira, ami éppen a sikeres konspirációs működésben rejlik.

   A pesthidegkúti tábornak a lengyel katonai ellenállás szervezésében betöltött szerepe mellett azt a tényt sem szabad lebecsülni, hogy a tábor lehetőséget biztosított lengyel tiszteknek orvosi ellátásra, kezelésre, gyógyulásra. Innen, Budapest közvetlen közeléből könnyen elérhették a fővárosi fürdőket, kórházakat ápolás és utókezelés céljából. Orvosi javaslatra általában három, hat hónapot tölthettek itt, és ezt az időt a HM 21. ügyosztályához intézett és a magyar parancsnok, valamint a tábor rangidős lengyel tisztje támogató aláírásával ellátott írásbeli kérvénnyel tudták meghosszabbíttatni. 1944-ben, a front közeledtével azonban már nem kaptak engedélyt az itt-tartózkodás meghosszabbítására.

1.) A tábor lakói 1940-1944 májusa között, rangjuk szerint

*1943 novemberében a Lengyel Katonai Képviselet vezetőjének, Aleksander Król ezredesnek kifejezett kérésére utalt a 21. ügyosztály 30 beteg, idős altisztet és gyalogost Bregenz-majorból gyógyulni Pesthidegkútra.

2.) A tábor állományába tartozók létszámának alakulása

*1943. január 1-i jelentés szerint

   A létszám számos esetben havonkénti változása mögött a hosszabb, rövidebb időre táborba utalt lengyel katonatisztek pesthidegkúti tartózkodása áll. Ők a tábor állományába tartozó, de tartós eltávozási vagy kinnlakási engedéllyel rendelkezők helyére érkeztek, ami általában 10-13 szabad helyet jelentett.

   1944 második felétől „ebben a nagy és viszonylag nyüzsgő magyar faluban” a honvédalakulatok mellett egy 420 fős SS-alakulat is állomásozott, 1944. december 25-én pedig a szovjet 2. gárda-gépesített hadtest, 80 páncélossal foglalta el a falut, bezárva a budai ostromgyűrűt. A település a megszálló német, majd orosz katonaság jelenlétre ellenére sem vált közvetlen hadszíntérré. A pesthidegkúti lengyel tábor, köszönhetően a jól működő konspirációnak, átvészelte a hadak járását, a megszállást, lakói megmenekültek. A hogyanról Hományi volt táborparancsnok számolt be igen szűkszavúan Baló Zoltánnak. Balót 1946-ban a lengyel követség kérte fel, állítsa össze azon személyek névsorát, akik lengyel-mentő munkájában segítették. Hományi Kálmán Baló körlevelére válaszolta, miszerint „egész táboromnak módot adtam, hogy a kiadott parancs ellenére ne kelljen Németországba menni, ezen kívül az egész parancsnokságom alatt teljes szabadságot élveztek. Tanú: Dr. Steifer Marian lengyel vezérkari ezredes és másik tanú főleg, hogy a táborba beosztottak mind megvannak és nem lettek elhurcolva.” [kiemelés: Cz. V.]

   Hományi beszámolója a tábor fennállásának legnehezebb, utolsó hónapjaira vonatkozik. Nem szól arról, hogy a Gestapo az ország német megszállásának napján hurcolta el a táborból Mieczysław Ryś-Trojanowski tábornokot. Nem azért, mert rájöttek a pesthidegkúti tábor fontosságára, hanem mert úgy tudták, a tábornokot egy Lengyelországba dobandó lengyel lövészalakulat parancsnokának nevezték ki. Matuszcak ezredes, a Bázis parancsnoka sikeresen evakuált. 1944 áprilisában tűnt el a magyar hatóság, valamint a németek látóköréből, és Jan Korkozowicz ezredesnek, a visszaemlékezések írójának is sikerült megmenekülnie. Ezen túl azonban Hományi parancsnok beszámolóját az 1945-ös népszámlálás adatai igazolják: a legnagyobb lélekszámú nemzetiség a németek után 62 fővel – 54 férfi, 8 nő – a lengyeleké volt Pesthidegkúton.

Felhasznált források és irodalom:

Budapest Főváros Levéltára           - Pesthidegkút nagyközség iratai V. 708

Hadtörténeti Levéltár                      - Personalia. Baló Zoltán ezredes iratai.

- Lengyel menekültek kartonjai

- Anyakönyvek

Magyar Országos Levéltár             - Belügyminisztérium levéltára K150 IX. kútfő. 15. tétel

  Lengyel menekültek ügyei

1.) Dombóvári Antal: Lengyel menekültek Rákoscsabán 1939-1945. Budapesti Helytörténeti Emlékkönyv IV. Bp. 2008., 122-129. old.

2.) Kapronczay Károly: Akkor nem volt Lengyelország… Lengyel menekültek Magyarországon (1939-1944) Bp. 1992.

3.) Baló Zoltán: Emlékeim a lengyelekről (részlet) In.: Lengyel menekültek Magyarországon. Szerk.: Kapronczay Károly Bp. 2009., 299-304. old.

4.) Lagzi István: Adatok a Sopron környéki lengyel katonai menekültek élet- és munkaviszonyainak alakulásához a második világháború idején. Soproni Szemle 1974. 2. sz. 134-152. old.

5.) U. a. Ő: Magyarországi lengyel emlékek 1939-ből. Valóság 2003. október (XLI évf. 2. sz.) 1-17. old.

6.) Laczkó András szerk.: Menekülés a jövőért. Lengyel sorsok Magyarországon 1939-1945. Boglárlelle, 1989.

7.) J. R. Nowak – T. Olszanski: Barátok a bajban. Lengyel menekültek Magyarországon. Bp. 1985.

8.) Przewoźnik, Andrzej: A lengyel konspiráció története Magyarországon 1939-1945. A Honi hadsereg egységei Magyarországon. In: Lengyel szeptember

9.) Varga E. László: Jan Emisarski vezérkari alezredes, budapesti lengyel katonai attasé működése, 1938-1940. Aetas, 2010. 1. sz. 113-130. old.

10.) Jan K. Runiewicz: A Liszt Bázis. In.: Egy magyar humanista a 20. században. Id. Antall József: Menekültek menedéke. Emlékek és iratok. Összeállította, bevezette és szerkesztette: Kapronczay Károly.  Bp. 1997.

11.) Jan Korkozowicz ezredes: A konspirációs bázis In: Menekült-rapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939-1945. Emlékiratok a bujdosás éveiből. A magyar kiadást szerkesztette és gondozta: Szenyán Erzsébet. Bp.2000. 300-301. old.

B.) U. a. Ő: Titkos tevékenységem. U. a. ott: 465-474 old.