Ófalu

dr. Czaga Viktória:

Pesthidegkút kétszáz éve

A két szerző éppen hogy csak megemlíti Kurcz János Ignác bárót, Hidegkút első földesurát, aki a 18. sz. elején szerződést kötött az ide érkező telepesekkel a falu benépesítésére és felvirágoztatására.

   Kurcz bárót érdemes közelebbről is megismerni, s tudni róla, hogy a német – vagy osztrák – származású báró kb. 1682-től állt I. (Habsburg) Lipót szolgálatában, s lett a bécsi császári kamara tanácsosa. 1690 és 1694 között a Pozsonyban működő Magyar Királyi Kamara, majd 1694-től 1713-ig, haláláig a Budai Kamarai Felügyelőség tanácsosa. Ez utóbbi magas hivatalában foglalkozott – többek között – a török alól felszabadított, hadjárta magyarországi területen az élet újbóli megindításával, s e feladatok között a legfontosabbal: a fegyverváltság megállapítása és lefizetése után a régi földesurak vissza-, s az újak behelyezésével birtokaikba. Kurcz báró maga is a fegyverváltság megfizetésével jutott Hidegkút birtokába. S hogy miért esett a választása éppen Hidegkútra? Talán, mert a Buda 1686-os ostromakor lakatlanná vált falu a városhoz közel feküdt. Biztosan nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy szert tett-e még további magyarországi birtokokra. Halála után Buda városa elperelte a birtokot özvegyétől, Teresia Dilmanntól, de nem sokáig maradhatott a városé, mert -  feltehetően az özvegy halála után - a Magyar Királyi Kamara lett Hidegkút tulajdonosa. Amikor a falu Mohács előtti földesurainak, a Podmaniczkyak leányági örökösei, a Szunyogh-család tagjai jelentkeztek Hidegkút birtokáért, megkapták Hidegkút felét mint igazolt örökösök. A másik felét kettéosztva fele-fele arányban birtokolta a Kamara, illetve a család, miután lefizette a fegyverváltságot.

   Kurcz báró a Fekete erdő és a Rajna vidékéről hívott telepeseket Hidegkútra és jelentős adókedvezményben részesítette őket. Az egyezségük szerint a földesúr pontosan kijelölt határok között földet biztosít számukra, amelyet a legjobb tudásuk szerint kellett művelniök. Három évig csak a kilencedet fizették, minden más adótól mentesültek. Három év múlva minden ház után 6 guldent (német birodalmi forint. Cz. V.), és minden lakos után 3 guldent tartoztak fizetni. A házépítéshez az erdőből a fát a földesúr utalta ki, a makk érésekor minden ház 2-3 disznót makkoltathatott az urasági erdőben, ha többet vittek ki, akkor házanként két pár tyúkot és két kacsát kellett fizetni. Amennyiben a telepes szőlőt ültetett, hét évig adómentességet élvezett, utána tizedet kellett beadnia, a szabad bormérés időpontjait azonban az uraság határozta meg. A letelepedők viszont vállalták, hogy csak a földesúr beleegyezésével költöznek el, s csak akkor, ha helyettest hagynak hátra és lefizették a költözési illetéket. A szerződést 1711. július 5-dikén tíz családfő írta alá, s közülük némelyiknek leszármazottai ma is Hidegkúton élnek: Jacob Schenfeldner, Martin Klostermayer, Nicolaus Paur, Andre Halbwachs, Martin Rohabicz, Mathias Holtzinger, Jospeh Heuber, Franz Kuhlenhafer, Gottfried Hueber, Andre Schenfelner.

 

 

  A betelepülés azonban nem köthető egyetlen dátumhoz, a lélekszám lassú növekedése arra utal, hogy az a további években, évtizedekben is tartott.

  A telepesek első generációja kemény munkával, az elvadult terület termővé tételével teremtett otthont és biztosított megélhetést magának és családjának. Hidegkút földrajzi adottságai miatt azonban a földművelésre alkalmas terület nagysága korlátozott, a legelő és a rét kevés volt, így jelentős számú állatok tartására nem nyílott lehetőségük. A 19. században kertkultúra fejlődött olyan szintre, hogy a megtermelt zöldség, burgonya, gyümölcs, illetve a tej, tejtermék, tojás – amely biztos piacra lelt Budán és Óbudán – szerény megélhetést tudott nyújtani a családoknak.

 

   A 19-20. század fordulóján az infrastruktúra teljes hiánya jellemezte a falut: burkolatlan utcák, sártenger, nem volt csatorna vízvezeték, közvilágítás . A 20. sz. elejétől azonban megindult az ígéretes, ámbár igen lassú fejlődés. A fővárosból Hűvösvölgyig kiépült villamos vonal helyi, személyfuvarozásra alakuló vállalkozásokat hívott életre, amelyek állandóvá tették a közlekedést a fővárossal, s 1912 márciusában döntött arról a képviselőtestület, hogy a községháza, a bíró lakása, valamint három községi híd mellé lámpákat állíttat, hogy azok „a nem holdvilágos éjszakákon a község közmunka-pénztárának költségén világítsanak.”

   A 20. század küszöbén a hidegkúti háztartások helyi ipar hiányában önellátóak. A szolid plusz jövedelmet még mindig a piacra szállított zöldségfélék, gyümölcs és tejtermék eladása biztosította. Az egyetlen ipari tevékenység, a falu határában folyó kő- és kavicsbányászat – s ehhez kapcsolódóan a mészégetés, téglagyártás – nem számottevő, de velejárója a fuvarozás, az egyik leggyakoribb foglalkozás lett. 1910-ben három, a tulajdonosokról elnevezett - Parsch, a Szunyogh és Steinbach - kőbánya működött Hidegkúton és három mészégető kemence üzemelt, de ezek egyike sem foglalkoztatott jelentősebb számú helyi munkaerőt.

   A 19. század végéig Hidegkút, majd 1900. január 1-től Pesthidegkút története a mai Ófalu történetével volt azonos. Az 1. világháború után azonban a lakosság lélekszáma először a duplájára nőtt, 1920-ban 3229-ra, 1924-ben pedig már 7209 lélek élt a községben. A népességnövekedés egyik kiváltója az Ófalu körül létrejött nyaralótelepek: Hársakalja, Széphalom, Máriaremete, Remetekertváros, Várhegy, Kővár, Szögliget és Erzsébettelek, azaz a fővárosi lakosok kiköltözése a fővárosból. A 20. század elejétől már nemcsak kirándulni vagy búcsúba jártak Hidegkútra, hanem a magas városi adóktól menekültek, mivel a megélhetés itt, jóval olcsóbb volt, mint a fővárosban.Ráadásul olcsón juthattak építési telekhez, ingatlanhoz. Volt, aki csak nyaralót épített de egyre többen választották állandó lakhelyül Hidegkutat. Amit vállalniok kellett, az a városi kényelem – a kommunális szolgáltatás – teljes hiánya. Ez a magyarázata annak, hogy elsősorban kishivatalnokok, kistisztviselők, nyugdíjas katonatisztek, tanítók, tanárok, iparosok, rendőrök, postások jöttek lakni Hidegkútra.

   A kiköltözési hullám azonban nem érintette Ófalu német közösségét, akik zavartalanul élhették mindennapjaikat, ápolhatták hagyományaikat. Pesthidegkút nemzetiségi arányát az 1. világháború utáni trianoni békeszerződés következménye fordította meg végérvényesen: az elcsatolt országrészek menekültjei közül sokan találtak itt otthonra. 1920-ban 1329 magyar és 1861 német, 1927-ben 1697 német és 1584 magyar élt a községben, 1938-ban pedig a több mint hétezer lakos 80 %-a magyarnak, s csak 20 % vallotta magát németnek.

   1920-ban a helyi iparosok száma 78, a kiskereskedőké, akik szinte kizárólag szatócsok, 14. A lélekszámhoz viszonyítva az állatok száma igen alacsony, mindössze 155 lovat, 237 szarvasmarhát és 368 sertést tartottak nyilván.

   A 2. világháború közvetlen pusztításai megkímélték Hidegkutat. Lakosságának létszáma azonban közel tízezerre nőtt a bombázások elől menekülők fővárosiak miatt. A község területén, 1944 nyarán jelentős létszámú német és magyar zászlóaljak állomásoztak, 1944. karácsonyán pedig a Vörös Hadsereg katonái vonultak be a faluba.

    Az elöljáróság emberfeletti erővel szervezte meg a lakosság ellátását Buda ostroma alatt. Munkáját különösen nehézzé tette, hogy a szovjet katonák a lakossággal együtt élték fel az élelmiszertartalékokat. Beszerzésre, pótlásra pedig itt, közvetlenül a budai belső ostromgyűrű mögött, nem nyílott lehetőség. A nehézségek ellenére 1945. április 4-ig ínségkonyha működött a faluban. A szovjet katonák kivonulása után, a fenyegető éhínség megelőzésére az elöljáróság megbízottai vidékre indultak élelmiszert vásárolni. A közbiztonság teljes hiánya, a szovjet hadsereg katonáinak kiszámíthatatlan viselkedése rendkívül bizonytalanná tette az eredményt. Gyakran előfordult, hogy az elöljáróság és a hidegkúti szovjet parancsnok orosz nyelvű kísérőlevelével útnak indult gazdáktól elvették a lovat és a szekeret, őket pedig néhány napos helyi közmunkára vitték. Kiszolgáltatottságukat csak fokozta nevük alapján nyilvánvaló származásuk.

    1946 tavaszán, éppen hogy megindultak a tavaszi mezőgazdasági munkák, éppen hogy hírt kaptak a fogságba hurcolt családtagokról, sor került a kitelepítésre: Ófalu 1489, az 1941-es népszámláláskor magát német anyanyelvűnek valló lakosából 1320 személyt telepítettek ki, mentességet csak nagyon kevesen kaptak. Az elhagyatott német (sváb) portákra nincstelen alföldi mezőgazdasági munkásokat és a Felvidékről elűzött magyarokat telepítettek.

   A kitelepítés Pesthidegkút-Ófalu német ajkú lakosságának mind a mai napig ki nem hevert veszteséget jelentett, s érezhetően visszavetette a falu fejlődését, nyomott hagyott arculatán. A község önállósága sem tartott sokáig. 1950-ben Nagy-Budapest kialakításával a csatlakozás, jóllehet évekkel a kitelepítés után történt, felszámolta a helyi szerveződéseket, egyesületeket. Pesthidegkút 239 éves önállósága megszünt, a főváros II. kerületének része lett.

  [Az 1949. évi XXVI. tc alapján 1950. január 1-jével Budapesthez csatoltak 7 megyei várost és 16 nagyközséget, köztük Pesthidegkutat.]

 Ám, a főváros részeként továbbra is magán hordozta múltjának „terhét”, a svábnak és vallásosnak elkönyvelt település bélyegét. Fejlesztését 1948, a fordulat éve után a kommunista városvezetés tudatosan mellőzte.