A hősi emlékmű

A Hősi emlékmű

               A „most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” című 1917. évi VIII. tc. mindössze két paragrafusból áll. Az első elrendelte, hogy „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.” A második pedig a községek, városok „anyagi erejének megfelelő méltó” emlékmű állítását írja elő, amelyen mindazok nevét örökíthetik meg, akik a község (város) lakói közül hősi halált haltak.

           A pesthidegkúti képviselőtestület 1922. december végén döntött a hősök emlékének megörökítéséről, egy emlékmű felállításáról. A cél elérése érdekében nyolctagú intéző bizottságot választott „a szobormű költségeinek összegyűjtésére, pályázatok kiírására:” Kretz Pál községi bírót, Gyulay Sándor főjegyzőt, Reichardt András plébánost, Lázár Zoltán miniszteri tanácsost, id. Ormai Antal nyugalmazott igazgató-tanítót, Schlechta Károly igazgató-tanítót, Balázs Miklós és Stadtmüller Sebő kisbirtokosokat.

            Alig egy év múlva a képviselőtestület tagjai azt tapasztalták, a bizottság nem tudott eredményes pénzgyűjtési akciókat szervezni a lakosság körében, amit azzal magyaráztak, hogy „közigazgatási formaságok” kötötték meg a bizottság kezét. Átalakították tehát a bizottságot és felhatalmazták, hogy az elöljáróságtól függetlenül, tisztán társadalmi úton „hozza össze azokat az anyagi eszközöket, melyek a hősök emlékének méltó megörökítéséhez szükségesek.”

            Az immár tizenegy tagú bizottságban egyenlő arányú képviseletet nyertek az ófalui és telepi lakosok. Nem tudjuk, mekkora összeget sikerült összegyűjteni az előző bizottságnak, s hogy mennyire volt eredményes az új, de azt igen, hogy a lakosok fizetőképességük határára jutottak, aminek hangot is adtak. Zúgolódtak és megjegyzéseket tettek. Nem csoda, hogy két évvel a második bizottság felállítása után, még mindig nem volt elegendő tőke „a hősök emlékéhez illő szobormű” felállítására. Folytatták tehát a perselygyűjtéseket a templomokban, a képviselőtestület pedig új és új módot keresett és talált adományok gyűjtésére. Például a rendezőknek minden mutatványos vagy színielőadás, estély, táncmulatság után személyenként 3000 K-t kellett befizetni a Hősök szobra-alap javára.

Fél év alatt 11 millió Koronát sikerült összegyűjteni, ám ez az összeg még mindig nem volt elég a hősi emlékmű felállítására.

         A képviselőtestület ezért az 1925. és 1926. évi költségvetéséből 3-3.000 aranykoronát utalványozott az alap javára, mert Pesthidegkút község „nem elégedhet meg azzal, hogy tessék-lássék emléket emel, hanem megfelelő terület kijelölésével és kialakításával, az emlékmű anyagának és kivitelének megválasztásával szem előtt kell, hogy lebegjen a jövő Pesthidegkútjának magasabb igényei, s a község földrajzi elhelyezkedésétől megszabott kötelességei.” Majd megtoldotta 51-51,000.000 Koronával. Úgy tűnt, ezekkel az intézkedésekkel teljesül mind a lakosok, mind a képviselők óhaja, s a „hősök emlékének megörökítésére tervezett emlékmű az 1927. év folyamán” felállítható lesz.

         1927-ben Pesthidegkút szomszédos községei már eleget tettek hazafias kötelességüknek: Pilisszentiván (1918), Pilisvörösvár (1920), Solymár (1924), Pilisborosjenő és Nagykovácsi (1925) már állított emlékművet elesett hőseinek. Igaz, ezek az emlékművek valójában emlékoszlopok – obeliszkek.

        A község vezetésének szeme előtt azonban Pesthidegkút „magasabb” igényei lebegtek, s nem obeliszkben gondolkodott. Amikor „az emlékmű kiviteléhez szükséges összeg nagy részben rendelkezésre” állt, az emlékmű felállításának helyét is kijelölte és vétel útján megszerezte a község.

        A harmadik, ismételten átalakított bizottság feladata most már az emlékmű felállításának kivitelezése lett. Megbízást kapott arra, hogy korlátolt, zárt ajánlati versenytárgyalást írjon ki és bonyolítson le, de csak a képviselőtestület által megnevezett három szobrászművész, Gách István, Sződi Szilárd és Hybl József részvételével. Így három pályamű érkezett a bizottsághoz, s a március 25-én tartott ülésen döntöttek Gách István „budapesti ismert szobrászművész” szobra és ajánlata mellett. A kiválasztott műalkotást a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács Hősök Emlékműveinek Bíráló Bizottsága (HEBB) 1192/1927. sz. alatt fogadta el.

       Gách István terve egy riadót fújó ősmagyart és egy elszántan kilépő, puskát és zászlót ragadó fiatal magyar katonát ábrázolt, ágyúbronzból tervezték elkészíttetni, alapzatát pedig haraszti mészkőből.

       A szobrászművésszel kötött szerződést három hétre kifüggesztették a községházán — „ellene fellebbezés nem adatott be.”

A szobrászművész, Gách István Lipót

        Budapesten született 1880-ben. Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Tanodát kitűnő eredménnyel végezte el, 1900-tól Zala György műhelyében dolgozott két évig, többek között az Andrássy-szobor két domborművén, majd Párizsban folytatott tanulmányok után hazatért.

       Az I. világháborúba nem katonaként, hanem a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás (Kriegspressequartier) irányításával került a frontra. Ez a háborús propagandát irányító szervezet rendelte a harctérre a különböző művészeti ágak alkotóit. Az un. Kunstgruppe-ba szervezett írók, újságírók, festők, szobrászok, színészek (frontszínház), fotóművészek kapták a megbízást megörökíteni írásban, képben a harctéri hősiességet, a helytállást, hogy a hátország kitartását erősítsék. Gách is egy ilyen Kunstgruppe tagjaként került a keleti frontra. Hadifogságba esett, s a háború után egy ideig Taskentben élt.

      Hazatérése után az első világháborús emlékmű-szobrászat számon tartott alkotója lett. Hősi emlékművet készített Kabára (1924), Celldömölkre (1926), Hajdúböszörményre (1927), Szeghalomra (1927). Az 1931-es esztendőben három helyen is felállították emlékművét: Tokodon, Hajmáskéren és Pesthidegkúton. Emlékműveinek mindegyike kétalakos szoborkompozíció.

       A tokodi és a pesthidegkúti, mind a kettő azonos szoborkompozíció, egy kürtös és a zászlótartó életnagyságú, bronzba öntött alakja, mészkő alapzaton. Az elesett hősök nevét az alap két oldalára vésték fel. Mind a két emlékművet 1931 novemberében avatták, a pesthidegkútit november 2-án, a tokodit november 22-dikén.

       A szerződés értelmében Gách Istvánnak az emlékművet a község vezetése által megjelölt Hősök terén kellett felállítania.

A Hősök tere

Mottó: „községnek ez lenne az egyetlen tere, ahol a nemzeti, általában a hazafias ünnepélyek rendezhetők lennének.”

        Miután eldőlt, hogy Gách István kétalakos szoborkompozíciója lesz Pesthidegkút első világháborús hősi emlékműve, méltó, reprezentatív helyet kellett neki találni. A húszas évek második felétől felállított emlékművek ugyanis nemcsak a hősi halottak emlékét voltak hivatva megörökíteni, hanem a trianoni békediktátum elleni tiltakozást is. Éppen ezért olyan térre volt szükség, ahol „a nemzeti, általában a hazafias ünnepélyek rendezhetők lennének.” Pesthidegkút község földrajzi helyzetéből, fekvéséből adódóan nem rendelkezett ilyen térrel. A falu fejlődésének kétszáz éve alatt nem alakult ki egy olyan központi tér, amely köré szerveződhetett volna a falu élete és terjeszkedése. A falu XVIII. században újraépült temploma, szemben a földesúri udvarház, a németajkú telepesek első házsorai, a szabályozatlan, járdanélküli utcák nem hoztak létre természetes faluközpontot, s nem kínáltak lehetőséget egyházi, közigazgatási, oktatási és kulturális centrum kialakítására.

       A faluközpont hiányát a közigazgatás a XX. századtól érezte igazán, amikor Ófalu körül kialakultak a villatelepek, s jelentkezett ez a hiányérzet, midőn a világháborúban elesett hősöknek kívántak emléket állítani.

       Az emlékmű felállítására alkalmas terület keresése közben úgy tűnt, 1926-ban Pesthidegkút község vezetésére rámosolygott a szerencse: Fritz Béláné sz. Urmánczy Lenke Budapest I. kerületi lakos felajánlotta megvételre 1922-ben vásárolt ingatlanát. A főút mellett fekvő és a mai Szabadság útig húzódó hatalmas, 5308 nöl-nyi területen házak és gazdasági épületek álltak udvarokkal, kertekkel, legelővel.

      Fritz Béláné által kért 820,000.000 Koronás vételár megfelelt a vevőnek, azaz Pesthidegkút község képviselőtestületének. Az összegben a telkek ára 636,960.000 Koronát, egy emeletes villa, egy földszintes ház, egy házmesterlak, valamint istállók és más felépítmények együtt 180,000.000 Koronát tettek ki. Az adásvételi szerződésben a villa telefon berendezését külön feltüntették 3,040.000 Korona értékben.

      Négy évvel a világháború után, a háborús infláció közepette a községnek csak úgy sikerülhetett a vétel, hogy a szerződés megkötése után szinte azonnal a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz folyamodott 600,000.000 Korona segélyért, amit adományként szinte azonnal meg is kapott. Ám a minisztérium nagyvonalú adománya kötelezte a községet, hogy ezen a területen helyezze el a leendő községi óvodát is, s az emeletes villát kultúrház céljára alakítsa át.

A minisztert, aki jóváhagyta e nagy összegű adomány kiutalását és a szabott feltételeket, Klebelsberg Kunónak hívták.

            A telektömb felosztására az elöljáróság tervet és térképet készíttetett, s az itt felállítani tervezett hősök szobrának 432 nöl-nyi területet jelölt ki. Az építendő óvoda telkére 1374 nöl-s, a kultúrház telkére pedig 3502 nöl-s területet irányoztak elő. A fennmaradt területet pedig parcellázni és eladni tervezték.

          A képviselőtestület elgondolása szerint a 432 nöl-nyi téren kialakítható lesz Pesthidegkút reprezentatív tere, ahol „megfelelő parkírozás után a hősök már megrendelt, 185,000,000 Koronába kerülő, művészi kivitelű, nemes anyagból való szobra méltó elhelyezést” nyer.

         A Hősök teréből mégsem lett Pesthidegkút reprezentatív tere. 1927. május 17-én ugyanis Pesthidegkút-Ófalu hadiözvegyei, Noób Andrásné vezetésével, kérvényezték, hogy „Pesthidegkút községnek a hazáért hősi halált halt fiai emlékét megörökítendő emlékmű” az ófalui plébániatemplom előtti téren álljon. Kérésüket azzal indokolták, miszerint az ő hősi halott fiaik, férjeik emlékének megörökítéséről van szó.

Hősök tere vagy Templom tér

        A pesthidegkúti Sarlós Boldogasszony középkori alapokon újjáépített temploma körül állt a cemeterium – a község első, tehát legrégibb temetője, illetve a templom mellett kőfallal határolva a Szent István Temetkezési Egyesület tulajdonában lévő hullaszállító-kocsiszín. A templom a húszas években már bővítésre, de legalábbis felújításra szorult. Az ugyancsak felújításra szoruló plébániaépület előtt egy forgalmas közkút szolgált ivóvízzel az arra járók számára. Ide, erre a területre, „Ófalunak egy szűk utcán át megközelíthető csücskébe” akarták állítani a kérelmezők a hősi emlékművet.

       A beadvány elemi erejű tiltakozást váltott ki a képviselőtestület tagjaiból és a telepi lakosokból egyaránt. Érvek és ellenérvek csaptak össze, miszerint a lakosságnak csak a „német anyanyelvű kisebbsége” kérelmezi, hogy a szobrot Ófalu területén állítsák fel, a „túlnyomó többségben lévő magyar anyanyelvűek ezt ellenzik és az eredeti elhelyezési terv mellett” állnak ki.

      Az elöljáróság és a képviselőtestület azzal érvelt a Hősök tere mellett, hogy a község hatalmas összeget fizetett ki az ingatlan megszerzésére. A rendezés, parkosítás után Pesthidegkút egyetlen reprezentatív tere lenne Ófalu és a telepek találkozási pontjában. A Gách István szobrászművésszel kötött szerződésben is ezt a területet jelölték meg, Ófalu lakosai nem számolnak azzal, miszerint a szobor a térszűke miatt kegyeletsértő módon meg fogja akadályozni a templom bővítését, a még élő családtagokat, hogy felkeressék elhunyt szeretteik sírját.

      A telepiek azzal érveltek, hogy ők jóval nagyobb anyagi áldozatot vállaltak az ügy érdekében. Ófalu németajkú lakosai nem gáncsolhatják el „a szoborbizottságnak és képviselőtestületnek századokra kiható elhatározását.” Ráadásul a szoborkompozíció egyik alakja valójában egy pogány ősmagyart ábrázol.

     A legfőbb érv a Hősök tere mellett mégis az ófalui Sarlós Boldogasszony templom környékének és a Templom utcának állapota volt.

     A telepiek idővel belefáradtak a vitába: „a község újabban betelepült lakossága már unja a huzavonát és inkább hajlandó elnézni, hogy a Templom téren levő halottas kocsi helyére állíttassék fel a szobor, természetesen megfelelő környezet teremtésének feltételezésével, semhogy a szobor felállítása további halasztást szenvedjen.”

     A képviselőtestület végül vállalta a szoborállítási ügy de nem Noób Andrásné és társai kérvényének hatására. Pálfordulásának oka egy másik kérés volt, amit a legnagyobb előzékenységgel akart elbírálni. „Felmerült ugyanis az a kívánság is igen előkelő helyről, hogy a hősök szobra a helybeli temetkezési egyesület tulajdonát képező halottas kocsiszín helyébe állíttassék.” 

      S aki jelezte kívánságát nem volt más, mint Klebelsberg Kunó gróf. Pesthidegkúti otthona 1926-ra készült el. Az utca túloldalán lévő állapot nem lehetett szívderítő számára, így az emlékmű elhelyezése körül kibontakozó vita kapóra jőve, élt a lehetőséggel, s jelezte kívánságát a község vezetőinek.

Templom utca és Templom tér

     Az 1888-ban alakított Pesthidegkúti Temetkezési Egylet, 1910-től Szent István Temetkezési Egyesület, az első egyesülete Ófalu németajkú lakosságának. Nem tudjuk, mikor állítottak a templom előtti területen díszes halottas kocsijuk számára egy építményt, ahol feltehetően nemcsak a kocsit, hanem az évek során beszerzett egyéb – temetésekhez szükséges – felszereléseiket is tárolták. A XX. század húszas éveiig igen előnyösnek bizonyult benn a faluban, a templom és temető mellett a temetés díszes kellékeinek együtt-tartása, annál is inkább, mert a község 1908-ban megnyitott másik temetője már kicsinek bizonyult, s 1928-ban a község vezetésének egy új temető megnyitásával is foglalkoznia kellett.

     Noób Andrásné és társainak kérvénye, illetve Klebelsberg kérése lehetőséget teremtett a község vezetésének, az egyháznak, de a temetkezési egyesületnek is egy, immár tarthatatlanná váló helyzetnek rendezésére.

     A Szent István Temetkezési Egyesület vállalta, hogy a kocsiszínt lebontja, a területet rendezi, a plébánia a síremlékeket távolította el saját költségén a kijelölt helyről.

     A Hősök terének kiszemelt terület a község tulajdonában maradt. A képviselőtestület döntése szerint nyilvános kertté kell átalakítani, „mert hiszen erre a célra szerezte azt meg a község és tereknek, nyilvános kerteknek úgyis teljes híján van.”

A „szép szobormű”

       A pesthidegkúti képviselőtestületet nemcsak az elfogadott és jóváhagyott szerződések sürgették az emlékmű felállítására, hanem a szobrászművész is. Úgy tűnik, Gách és a pesthidegkúti megrendelők között 1928-ig zökkenőmentes kapcsolat kezdett megromlani. A megrendelt és elkészült alkotás ugyanis túl sokáig pihent a szobrász pasaréti otthonának kertjében. Gách felszólította tehát a községi szoborbizottságot, intézkedjen a szobor és tartozékainak elszállításáról, mert ha nem, fekbért fog fizettetni a községgel.

      A felállítást azonban késleltette az is, hogy a hősi halottak teljes névjegyzéke még nem állt rendelkezésre a szerződés megkötésekor, ezért csak 25-30 név felvésését jelezték a szobrászművésznek. A 67 hősi halott nevét 1930-ban adták át Gáchnak.

     A Pesthidegkútra 1929-ben kiszállított szobor alapzatához tartozó kőtömböket a Hősök tere-ként kijelölt kertben, a szoboralakokat pedig Kratzer József vendéglőjének udvarán, egy zárható fészerben helyezték el és itt őrizték 1931-ig, a felállításig.

      Hátra volt még a nagy feladat, a templom előtti tér rendezése.

      A Sarlós Boldogasszony templom előtti tér szintkülönbségét is kiegyenlítő, faragott mészkővel kirakott, mai is impozáns fal láttán – a Klebelsberg-kastély ugyancsak faragott terméskő kerítését nézve – feltételezhetjük, hogy Klebelsberg minden bizonnyal honorálta a falu vezetésének beleegyezését a hősi emlékmű helyének megváltoztatásában.

     A tereprendezés és a tér kialakítása után Pesthidegkút község megkapta a hőn áhított reprezentatív teret, amely méltó lett a hősi emlékhez. Igaz, jóval kisebb, nincs igazán szem előtt, továbbá méretei miatt csak mérsékelten alkalmas ünnepségek, felvonulások tartására. mint ahogy igaz az is, hogy a villatelepektől távol, nem szolgálta a német és magyar lakosok közeledését egymáshoz.

Az avatási ünnepség

        A avatásra váró emlékmű egy riadót fújó ősmagyart és egy elszántan kilépő, puskát és zászlót ragadó fiatal magyar katonát ábrázol. Három lépcsős kőtalapzata 210 cm, a bronz honvéd és mögötte a kürtjébe fújó sisakos bronz férfialak 230 cm magas. A baloldalon 32, a jobb oldalon 35 név olvasható. Középen Nagy-Magyarország sugaras körvonalán belül négysoros – ma már olvashatatlan – vers.

       Az avatási ünnepségről nem maradtak fenn dokumentumok és a korabeli sajtó is csak József főherceg miatt tudósított az emlékmű avatásáról. Az újságok közül a Képes Pesti Hírlap, a Magyarság Képes Melléklete és a Tolnai Világlapja tudósított egy-egy kép erejéig. A közölt képek alapján azonban összeállítható az avatási ünnepség programja, 1931. november 2-dika vasárnapjának eseményei.

        A meghívott vendégek legelőkelőbbje az ünnepi beszédet tartó főherceg, akit a Klebelsberg házaspár, minden bizonnyal vendégül látott otthonában az ünnepség előtt vagy után. A község vezetése meghívta a szomszédos községek vezetőit, képviselőit. Az emlékműhöz a főherceg Klebelsberg és Reichardt András plébános társaságában vonult, ünneplőbe öltözött falusiak tiszteletteljes távolságot tartó sorfala előtt. Leventék álltak díszőrséget a szobor két oldalán, a tömegből szalagcsokros, tehát felszentelt zászlók emelkedtek ki. Az ünnepi beszéd után a lépcsőn álló főherceg koszorúzott elsőként. Az avatási ünnepség megható pillanata lehetett, amikor az első világháborús veteránok, kitüntetéseiket feltűzve vonultak el a főherceg és az ünneplő tömeg előtt. Zenekarok is kivették részüket az emelkedett hangulat megteremtésében. A Himnusz mellett minden bizonnyal más, az alkalomhoz illő műveket is játszottak.

      Az avatási ünnepség után már csak az ünnepség költségeivel kellett elszámolnia a szoborbizottságnak. A kasszája azonban kiürült, így az elöljáróság vállalta a vendégül látott társhatóságok fogadásának költségeit és a zenekarok járandóságának kifizetését, mert „a kiadások elkerülhetetlenek és szükségesek voltak.” A képviselőtestület fedezetként a községi borfogyasztási adó „kedvező bevételi eredményét” jelölte ki a 200 Pengő megfizetésére. Az 1932. évi községi zárszámadásban a szoborbizottság már nem szerepelt.

Megjegyzés: A hősök terének is szánt telek-együttes egykor és ma:

1. Községház u. 2. sz. – Hidegkúti út 163-165. sz. telek legelővel, egy épülettel, 1960 nm. Ma: Rossmann, Drogéria és Parfüméria, valamint parkoló;

2. Községház u. 4-6. sz. – ház, kert, udvar két építménnyel, 4485 nm. Ma: Községház u. 4. sz. alatt a Községház Utcai Óvoda;

3. Községház u. 8-10 – három ház, két gazdasági épület, udvar, 6478 nm.  Ma: Községház u. 8-10., Máriaremete-Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola;

4. Községház u. 12-16.-Szabadság u. 26-30. – ház, gazdasági épület, udvar, kert, 5893 nm. Ma: Községház u. 12. Orvosi rendelő,1950 előtt a pesthidegkúti községháza.