Helter Ferencné
Helter Ferencné (sz. Holczinger Erzsébet) 1931-2008
Erzsi néni visszaemlékezése:
A pesthidegkúti ünnepek és népszokások az egyházi ünnepekhez fűződnek, miután a lakosság német anyanyelvű és katolikus volt. Az előkészítő időszak az advent, ami annyit jelent, hogy eljövetel. A várakozás a megváltóra, Jézus születésére. A 2. rész a húsvéti ünnepek, a nagyböjt, s e köré ékelődnek a népszokások, de az olyan ünnepek köré is, mint esküvő vagy szüreti mulatság, aratóbál, stb.
Gyerekszületés otthon.
A húgom – 15 év korkülönbség van közöttünk – 1946-ban született, egy nagyon rossz időszakban: háború után voltunk, nagy nyomorúság volt, nem volt mit enni és senkinek nem volt semmije se, de azért a gyerekek csak születtek. Rendszerint nem sokat beszéltek erről az eljövendő gyerekről. Ha a fiatalasszony jó viszonyban volt az anyjával, őt érezte magához közel, akkor rendszerint elsőnek vele közölte. Többnyire aztán ő az, aki rákérdez alkalomadtán a vejére: na mit gondolsz, el is tudod majd tartani – mert nálunk így volt. Ezt nagyon komolyan vették és több szót nem is ejtettek róla. Ha a faluban észrevették a fiatalasszony állapotát, gúnyosan megjegyezték: Na, ez is dinnyét evett vagy ha, ez is nekiesett a kocsirúdnak. Az áldott állapotban lévő asszonyokat nemigen kímélték a munkából. Úgy kellett dolgozni, mintha semmi gond, semmi baj nem lett volna az utolsó napig, mert akkor könnyebb lesz a szülés – tartották az öregek. A terhes asszonyoknak nem volt szabad halat megnézni, mert a gyereke akkor halva született, se majmot az állatkertben megcsodálni, mert akkor éktelen rossz gyereke lesz. Vagy nyomorékot, mert akkor ő is hasonlót szül. Ha ijesztgetik a várandóst vagy megdobálják, odakap, és a gyereken meglátszik – ez az úgynevezett eperfolt.
A fiatal anya elment a bábaasszonyhoz bejelentkezni, hogy a szülésnél segítségre tart igényt, s körül belül az időpontot is megbeszélték. A bába is felkereste a leendő anyát, s kikérdezte, hogy érzi magát, körülnézett a házban, van-e minden, amire a szülésnél szükség van. A babakelengye az új nagymama gondja volt: három-négy alsó kising, ugyanennyi felső, legalább hat flanel és hat finom vászonpelenka; pelenkát vagy öregebb ágyneműből, lepedőből téptek. Pláne ha téli gyerek volt. Két kispárnahuzat, két pólyahuzat, ha volt a háznál bölcső, abba fektették, de ha szegények voltak, a mosóteknőt is használták erre a célra. Az egyik generációról a másikra maradt bölcső általában vándorolt. Barnára volt festve, benne szalmazsák, vászonlepedő, kispárna, ha pólyában volt a gyerek, akkor nagykendővel takarták le, ha kinőtte a pólyát, kisdunyhát kapott. 3 évig is elaludt egy gyerek, ha időközben nem született egy másik. Nagyon fontos volt a gyerek fürösztése, erre cigányok által vájt teknőt használtak, mert az nem folyt. Általában az volt a gond a teknőkkel, hogy ha egy kicsit megszáradt, eresztett, a cigányteknőnél meg az volt a gond, hogy az könnyen borult, ezért két éket tettek alá. Ha az anyánál megkezdődött a szülési fájdalom, az ifjú apa vagy egy hozzátartozó elment a bábáért. Ha minden rendben volt, akkor levezette a szülést, de ha valami gond volt, akkor orvost hívott. Ez ugyan ritkán történt meg.
A szülés: behozták a kis teknőt, a fürdővizet melegítették, a nagymama kiszolgálta a bábát. Ő felvette fehér kötényét – nagy, bő köténye volt – az öreg néni járt hozzájok, a Simonné. Fejét bekötötte kendővel és csendben, határozottan irányított mindent. Nincs kapkodás, kiabálás, csak a szülő asszonynak szabad kiabálni. Felhúzta a gumikesztyűt és várt. Aztán, mikor a tolófájások beálltak, akkor vezényelt: nagy levegőt venni, nyomni újra. A férj fogta a fejét, nem bírta, elszaladt, mert ilyenkor gyávák. Inkább kifutottak a világból a sok fájdalom láttán.
A gyerek nagy sírással jött a világra és akkor végre a szülő anya is megkönnyebbült. A bábának gyorsan kellett dolgozni, a gyereket ellátni, füröszteni, köldököt elkötni, öltöztetni. Az asszonytól az ép méhlepényt eltávolítani, megmosni s egy pohár meleg tejjel megitatni, hogy újra erőre kapjon. Az ellátott kis unokát a bába a nagymama karjára tette. Azután a bába a szülőanyát tette rendbe. Frissen húzott ágyat, lepedőt cserél, megmossa, hálóruhát ad rá, és a gyermeket mellé fekteti, mert nyolc napig ott a helye, az anya ágyában. Nyolc nap után kerül a bölcsőbe. A bába a szülés után még 2-3 órát ott van az asszony mellett a biztonság kedvéért. Aztán a vizitet naponta megteszi, kérdi az anyát, tanáccsal látja el. Így megy nyolc napig.
Születés után másnap megjelenik az anya legjobb barátnője vagy a sógornője. Többnyire ő lesz a keresztanya vagy egy nőtestvér. A férjének legjobb barátját vagy bárkit a családból, keresztapának. De mindenképpen alkalmas legyen arra, hogy ha az anya meghal – mert régen ez nagyon könnyen előfordult – akkor választottja a gyerek nevelésére szorul. Mert régen sok anya halt meg gyerekágyban. A keresztgyereket a keresztszülőknek egy életen át védeni, gondozni, törődni és segíteni kellett. A keresztmama három napig hordta a levest csészében, kávét, kuglófot, húst, az utolsó, a negyedik nap rizskochot és borsodót. Az edényt, amiben az ételt vitték, fehér damaszt, csipkés vagy sima kendőbe tették. A komacsésze virágos, a lányoknak rózsaszín, a fiúknál kék mintás, de egyszínű, egyszerű is volt. Úgy vitték, hogy mindenki lássa a falun.
A keresztelő nagy nap volt. Ha a gyerek gyengének tűnt, akkor azonnal hívták a papot, ha nem volt rá idő, akkor a bábaasszony keresztelte meg a gyermeket az otthoni szentelt vízből. Ha a gyerek egészséges volt, akkor vasárnap keresztelték, mindig a legközelebbi szentnek a nevére. Pl. szeptember 25-én, akkor Ferenc vagy Mihály, attól függött, melyik vasárnap esik hozzá közel – mert az lesz a védőszentje a gyereknek. De lehetett a keresztszülő nevére is. Ha a családban már egy gyerek meghalt, az ő nevét nem volt szabad a gyereknek adni, mert az is meghal – mondták. És volt is rá példa.
A szülők nem mentek a templomba a keresztelőre, otthon készültek és várták a vendégeket. Szenteltvízzel álltak az ajtónál, mert pogányt vittek és keresztény hoztak. A templomban a sekrestyén át mentek be a keresztszülők a gyermekkel. A keresztelő után ajándékot kapott a gyerek. A kislány fülbevalót (a bába mindjárt ki is szúrta a fülét) kapott, kisfiúnak a pólya vánkos sarkába kötöttek egy szép összeget. Jó ebéd készült. Általában tyúkhúsleves, főtt hús tormával vagy paradicsomszósz sült hússal, kacsasült, kompóttal, sütemény, kalács, kuglóf. A nagypapák bort hoztak, a szomszédokat, rokonokat, barátokat is áthívták. Örültek az új kis állampolgárnak.
Karácsonyi népszokások: Katalin után már nem illett zajos mulatságot, zenés, táncos helyet felkeresni, de még esküvőt sem tartottak. Adventkor koszorút kötöttek, leginkább szalmából. Reggel 5-kor hajnali ájtatosságra, azaz rorátéra mentek a templomba. Vitték a lámpást, mert sötét volt még. A hidegkúti templomban van egy fülkerész, ahol most a lourdes-i jelenet van, oda állították be a lámpákat, karácsonykor a betlehemes jelenetet, ami Jézus születését ábrázolta. Borbála december 4-én van. Sok mandulafa volt a hegyek lejtőjén, a Kálvária és a Tökhegy oldalán és onnan vágtak ágat. Karáncsonyra szépen kihajtott. Nálunk még divat volt a Borbála név.
December 13-án volt Luca, akkor csíráztatták a búzát tányéron. Lehetett árpát is, mert ez szebb volt, hamarabb kihajtott és szépen zöldellt. Letettek egy poharat, köréje szórták a magot és a pohárba öntötték a vizet, óvatosan, hogy szét ne lökje a magot maga körül. Ezt így folytatták karácsonyig, addigra szépen zöldellt, akkor kivették a poharat és a helyébe mécseset tettek. Szalaggal átkötötték, szenteste az asztalra tették. A templomba a Betlehemhez is vitték, díszítésnek. A Luca-búza az élő kenyérnek, a születendő kis Jézusnak a jelképe. Azt mesélte a nagymamám, hogy szenteste éjféltájban az állatok beszélnek, s a meghalt lelkek is hazajárnak. Nem volt szabad varrni, mert akkor bevarrjuk a tyúkok fenekét.
Az éjféli mise után az istállóba vitték azt a zöldet, és a karácsonyi asztalról a leszórt morzsákat a tyúkok közé szórták, hogy szapora legyen a tojáshozam.
Szép szokás volt Hidegkúton a szent kilenced, amit megszerveztek az asszonyok egymás között. December 15-én este elmentek a templom sekrestyéjébe, ott a pap megáldotta ezt, a Jézus szállást keres c. szokást, és ennek alapján imádkoztak és mentették a Szent Családot, majd egymás között előre beosztották, hogy milyen sorrendben fogadják a Szentképet egy-egy napra. A Szent Családnak estétől másnap estig szállást adni. Addig már el volt készítve a hely, ahova a Szentképet állították. Rendszerint volt házi oltár, pl. Thalwieseréknek gyönyörű volt: egy nagy sublót, azon gyertyatartóban égő gyertya vagy mécses, ami éjjel és nappal égett, míg a kép ott vendégeskedett, s el nem vitték a következő családhoz. A rózsafüzérből egy kilencedet imádkoztak, s ezért útközben nem beszéltek, s nem is köszöntek senkinek. Így értek a következő szállásadó házhoz, ahol újból imádkoztak és böjti éneket énekeltek. Utána a háziasszony megvendégelte társait. Teával, hájas vagy tepertős pogácsával és ez így folyt karácsonyig. A rossz nyelvek úgy hívták „pogácsavizit” vagy pogácsakóstolóknak csúfolták őket. Beköszöntek a családhoz: dicsértessék a Jézus Krisztus, a Szent József és Mária, Jézus kér menedéket. Mindörökké. Gyertek be. A háziasszony meg továbbvitte a Szent Család képét. Letérdeltek és: újra elhoztuk hozzátok a Szent Képet, amely Mária méhének gyümölcse, az Úr Jézust és szent jegyesével, Józseffel egyetemben. Az ő áldásuk térjen be e szentképpel e házba. Adtok-e szállást nekik. Mire a képet mindketten megcsókolják, úgy a fogadó, mint a z átadó. A képet a házioltárra teszik, s gyertyát gyújtanak. Rendszerint felajánlást tesznek egy jó célra, beteg gyógyítására vagy egy sikeres házasságra.
Karácsony. Nemcsak lelkileg készültek fel erre a nagy ünnepre, hanem nagytakarítással is. Az istállót lepókhálózták, mert a nyáron a legyek miatt nem volt szabad. Az asszonyok készültek, almát, körtét raktak össze a piacra. Naspolyát, tormát, a fölösleges diót, mandulát. Ilyenkor volt jó ára. A gyerekek az óvodában verset tanultak. Az iskolában betanították az új műsort, amit a Kratzer vendéglőben adtak elő a szegények javára. Na és a betlehemesek. Tanulták a verset, az éneket, hogy jó legyen az összhang, próbáltak. A háziasszonyok sütöttek sokféle aprósüteményt, kalácsot, beiglit. Többen a péknél sütötték. A férfiak fát vágtak, felkészültek a téli havazásra, seprűt kötöttek, hátha esik a hó és fehér karácsony lesz. Ez is emeli a megváltó születésének hangulatát. A gyerekek várták a Jézuskát, aki elküldi angyalaival a karácsonyfát és ajándékait. Vajon, mit hoz a Jézuska?
A betlehemezés régi szokás volt Hidegkúton. Az egyik pásztoros volt, hat fiúból, egy lányból és egy vesszővivőből állott. Azaz volt egy Szent József és a Mária. A másik, az angyalos, öt leány, két fiú, egy lány a Mária, ő vitte Józseffel a betlehemet, a másik fiú a vesszős. A négy leány angyal volt, szép fehér ruhában. A Máriának külön szerepe volt. A lányok csengettek útközben, megálltak a házaknál, hármat csilingeltek és megkérdezték: szabad-e bejönni betlehemezni? Jött a válasz németül: ja. Das Krisztkindl. Hereinkommen. Erre bementek a házba, ahol a ház népe már várta őket, mert addig nem volt szabad gyertyát gyújtani, amíg nem köszöntötték a kis Jézust. A kisbölcsőt (Kripleint), a betlehemet az asztalra tették, és megkezdődött az ének Jézus születéséről, a körjáték, a pásztorjáték. A végén megkérdezték a gyerekeket: tudtok-e imádkozni, szót fogadtok-e, tanultok-e. Na most, hadd lássuk ügyesek vagytok-e? Kidobtak az asztalra egy marék diót, mogyorót és a vesszős fiú csapkodása közben igyekeztek mentől többet összegyűjteni. Ami nem is volt olyan könnyű, mert a vessző igen csípett. Mikor ez megvolt, elköszöntek, és a vesszőt, amit már kipróbáltak, otthagyták. Egy szentkép mögé tették a háziak. Az ajtóban elbúcsúztak, a pásztoroktól és diót, mogyorót adtak az útra a zsákba, és egy kis pénzt is tettek a Betlehembe.
A karácsony első napja mindig a családé volt. A karácsony másnapja a vendégeké, akik jönnek karácsonyi ünnepeket kívánni és a karácsonyfát megcsodálni. December 24-én böjt volt, salátababot vagy mákos tésztát készítettek. 25-én István-napja volt, akkor, valamikor régen takarmányt szenteltek. 26-án János napján borszentelés volt, a misebort akkor szentelte a pap. A gazdák is lejártak a pincébe lopótökkel mintát venni; köszöntötték a Jánosokat és a Stefánokat, főleg a János-poharat gyakran emelgették egymás egészségére. Nagy ünnepkor csak két órát dolgoztak hajnalban és este az istállóban takarmányoztak. Az asszonyok még a zöldséget is előre tisztították. Az idősek és a gyerekek kismisére mentek, a fiatalok nagymisére, ebéd előtt bevonultak a tisztaszobába a házi oltár elé, ahol a ház ura vagy a nagymama kezdte az imát és a háziáldást kérni.
December 28-án Aprószentek napja van, a menekülő család alamizsnát ad vagy kap a pékeknél. Aki akkor a pékhez vitt kenyeret süti, kapott egy kis fonott kalácsot, ahány gyerek volt, annyit adtak ajándékba. Az ünnepek alatt biztos elfogyott a kenyér, ezért sokan voltak a péknél újév előtt. Sütni kellett a kenyeret, rengeteg kis kalács fogyott, mert minden háznál volt akár 4-8 gyerek is. De mielőtt a pékhez mentek a kenyértésztával, levették a kép mögé dugott vesszőt, amit a pásztorok otthagytak, s kapták a dunyhát (a gyerekről), s a pálcával rávertek a fenekükre: kelésesek, ótvarosok ne legyetek, az Atyának, Fiúnak nevében. Ámen.
Visszajövet a gyerekek örömére hozták a heilig striclit, az üres szakajtóban. Tehát megvigasztalták őket.
Az Újév. Este misére mentek, év végi hálaadásra és számadásra. Az év során történt eseményeket, kiadásokat, bevételeket, hány gyerek született, hányan haltak meg. Hány házasságkötés volt az egyházközségben. Természeti katasztrófa, építés, javítás, egyházadó, stb. ajándék. A mise végén az Ormai tanító úr elénekelte hála és köszönet a hívőknek, a das Jahr ist vergangen című éneket, ami nagyon hosszú volt. (Legalább húsz versszak. Meguntuk az életünket is). A mise után a Templom téren felállt a zenekar és zeneszóval köszöntötte a község lakosságát. A térzene után levonultak a paplak elé és ott is zenéltek egyet. A bíró házához is, akit szintén köszöntöttek.
Mindenki hazament, vége volt a böjtnek, megfőtt a finom kolbász, a sonka tormával; vacsora után a fiatalság elvonult a különböző vendégfogadókba, ahol éjfélig mulattak. Éjfélkor megszólaltak a harangok az óévet búcsúztatva, az újévet köszöntve. Miután elénekelték a Himnuszt, elindultak újévet kívánni. Először mindig a keresztszülőt illett felköszönteni, aki egy pár kolbászt dugott ki a zsalugáteren vagy behívta őket. De ha már úgyse lehetett aludni, felkeltek, mert ilyenkor megindult a népvándorlás, minden házhoz beköszöntek. A gyerekek is korán elindultak, különböző verseket és jókívánságokat mondtak. A házra, a családokra vagy személyekre áldás kértek. Életkortól függően 10-12 versikét is elmondtak.
Újévet csak nagymise kezdetéig illett kívánni. A gyerekek szaladtak, hogy mindenkit elérjenek, 2-3 vagy 5 fillért kaptak. A 10 fillér már nagy ajándék volt. Nagy pénzt volt, aki ilyet kapott, nem győzött vele dicsekedni, mert 2 fillér volt 4 tojás ára.
Január 6. Vízkereszt. Háromféle eseményt ünnepeltünk: Jézus megkeresztelkedése a Jordán folyó vizében, ez a vízszentelés; a három napkeleti bölcsre, Gáspárra, Menyhértre, Boldizsárra emlékeztünk, majd szokás volt az új ház szentelése, amit felkérésre a pap végzett el: „Áldd meg ezt a házat és a beköltöző családot, legyen benne egészség, béke, egymás iránti megértés” – ami most is nagyon kellene. „Tisztaság, szelídség, só, kenyér és víz – ez tartson életben. Az atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevében. Maradjon ez az áldás ezen a házon és minden lakóján.” És elővette a, szentelt krétát, amivel az ajtó fölé írta, pl. hogy „1996. B P M +Boldizsár. Békesség legyen a ház minden lakójának” – és ezzel meghintette szentelt vízzel a ház minden helyiségét. Ezután áldomás volt, vacsora; ilyenkor ajándékokat is hoztak a vendégek.
De ezt megtehette a ház idősebb tagja is. Én megcsináltam önként, mikor nem volt otthon a családom, mert ők már nem olyan tiszta hívők, mint mi voltunk. Ők már lezserebbek és babonának tartják az egészet.
Népszokás. Régen a ház urával ittak a mesterek, a kőművesek, aztán énekelve elindultak, mikor már jó részeg volt a pallér és a segítője, a házat körbe járták és körbepisilték – így is volt házszentelés – a nagyapám kőműves volt.
Vízkeresztkor, a mise keretében nagy edényekbe, kádakba vizet szenteltek. Misén, temetésen és este lefekvéskor imádságnál, keresztvetés előtt használták. Azelőtt, régen, minden ajtófélfán volt egy szenteltvíztartó és nekünk, gyerekeknek szigorúan oda kellett állni, bemártottuk a kezünket és elmondtuk az esti imádságot, és úgy mehettünk lefeküdni. Sőt, az állatoknak is adtak. Tömjén a füstölőbe került. Krétát is szenteltek, amivel a házra, az ajtó fölé írták a jeleket, hogy G. M. és B. (Gáspár, Menyhért, Boldizsár).
Háromkirályok jövetele, vagyis a napkeleti bölcsek, akik az utazók és a vendégfogadók védőszentjei. Hidegkúton szintén régi szokás volt, kitelepítés után sajnos megszűnt. Három legényke, 12-től 16 éves korig beöltöztek, öltözékük hasonló volt a Bibliában leírtakhoz: térdig érő ing vagy lepedőt csavartak magukra. Rengeteg színes szalaggal díszítették a szerecsent, aki feketére festette magát. Turbánt, püspöksüveget, koronát viseltek, ládikát vittek magukkal, amiben a szentelt kréta volt, ezzel írták az ajtók fölé a szokott jeleket. A ládikában gyűjtötték az adományokat, de kolbászt, füstölt sonkát vagy szalonnát is adtak a gazdák. Az utolsó 3 király a két Sefcsik fiú és a [?]fiú voltak, amire én emlékezem.
Vízkereszt után véget ért a megtartóztatás, itt a farsang. A vidámság, a felszabadultság, a hosszú téli időszak után. Polka és keringő, de a hopszassza nem volt könnyű tánc, nem akárki tudta táncolni. Pl. a Thalvieser Tóni, ő rettentően tudta. Igaz, ugrani csak fölfelé kellett, lefelé már úgyis jött az ember. Én csak marhatrappnak hívtam, mert igen fárasztó volt. Igazán tudni és bírni, az már virtus volt a javából. A táncnak is meg volt a menete. Először volt egy legénybál, amin megjelentek az abban az évben bevonuló legények. Pl. az én férjem is részt vett egy ilyenen. Az ő elbeszélése nyomán írtam le: kalapjukon rozmaring, színes pántlika, ők külön asztalhoz ültek a fogadóban. Odamentek hozzájok az öreglegények, a már kiszolgált katonák és áldomást ittak, majd kezet fogtak. Ezzel azt fejezték ki, hogy befogadták őket maguk közé. A zenekar tust húzott, hoch soll Sie leben, dreimal hoch! És mikor kiitták poharaikat, a zenekar három táncot játszott a tiszteletükre, amit csak a regruták táncoltak. Régen nem úgy volt, hogy csak úgy lekértünk valakit, ha 3-4 év korkülönbség volt, már magázni kellett, mert mindjárt repült egy pofon.
A bál. A páros bál volt az, amit a Kratzer-vendéglőben rendeztek – az egy elsőrendű bál volt – nem akárkik vehettek rész benne. Az elit bálja volt, úgy hívták. Rendszerint arra a legény csak azt a leányt hívta, akinek udvarolt, akivel komoly szándéka volt, azaz később elvettei feleségül. A Kratzer-vendéglőben vacsorát főztek, rántott hús, sült hús burgonyával – savanyúval, uborkával, és fánkot sütöttek. A bál, amin én voltam, az utolsón, 1948-ban – azon 20 Ft volt a vacsora, 20 Ft volt a belépő. Nagyon emlékezetes volt számomra, mert egyszerre három bőrkabátos elállta az ajtókat. Az óbudai 40 tagú fúvós zenekar játszott rettenetesen és csak három pár táncolhatott abban a nagy bálteremben. A legények elmentek, le Hűvösvölgybe és a Dobrovits Jóskát megfogadták, hogy vigye őket Solymárra. Velük mentem én is Solymárra, ott ismerkedtem meg a férjemmel. Ott éppen Nagypapa bál volt, és mikor megtudták, hogy Hidegkúton mi történt, akkor a nagypapák elvonultak a nagymamákkal haza, és átadták nekünk a terepet. Reggelig mulattunk ott.
A bál úgy kezdődött, hogy a vendéglő előtt felállt a zenekar, egy indulót, majd egy lassút, és egy marsot adott elő. A zenére mindenki bevonult a terembe, ahol reggelig folyt a tánc, a szünetben a lányok körbe álltak, egymásba karolva énekeltek; a férfiak az ivóba tartózkodtak, ahol vagy biliárdoztak vagy kártyáztak vagy összekapaszkodva szintén énekeltek. Ha hosszú volt a farsang, ráértek a legények válogatni. Ha kevés volt az idő, akkor kevés volt az esküvő, mert csak a szép lányokat vették el. Ez így volt a 30-as évekig. Akkor kezdett a szüret utáni esküvő divatba jönni. Ma már mindegy, ősszel vagy tavasszal. Régen, amíg a földeken munka volt, szó sem lehetett esküvőről. Nem volt hűtő, ha az idő alkalmas volt, disznót vágtak, a bor is megtisztult. Munka se volt, ráértek ünnepelni három napig is. Megadták a módját.
A farsang nagy bálja volt a házaspárok bálja. Erre csak házaspárok mentek, a legényeket kisöprűzték, ha netán betévedtek. Ennek a bálnak az volt az érdekessége, hogy az új házasokat felemelték tánc közben, mert vadásztak rájuk, akkor leállt a zene, a zenekar tust fújt tiszteletükre, a publikum is énekelt: hoch soll sie leben; Isten éltesse őket sokáig …. Ezt háromszor elénekelték, zenével. Aztán tovább folyt a tánc, míg a következő párra került sor. Ez így ment majdnem éjfélig. Az avatott házaspár kivonult az ívóba és fizetett. A férfiaknak sört vagy bort, a nőknek édeset, a zenekarnak a pincér vitte ki az öt liter bort. Ez cca. egy heti napszámba került (a mienk legalábbis). 1951-ben engem is ugyanúgy felemeltek 5-6-szor. Egy napi kapálás akkor 15 Ft volt. A férjem a Ganz gyárban 2 Ft 20 f-ért dolgozott akkor. Tehát nem volt olcsó mulatság, de nagyon szép emlék a mai szürke világban. Csak szánni tudom az unokáimat, igaz nem is ritkán mulatnak rezesbandára, énekelni se igen tudnak, amit tapasztaltam az esküvőn tavaly. Az unokám, amikor férjhez ment még magyar nótát se tudtak. Szomorúan tapasztalom a családi körömben is ezt az „élményt.”
A farsang farka 3 napig tartott: a szombati bálba a nők csak szövetbe, bársonyba mentek, elegánsan, mint a pávák. Vasárnap selyemben, krepdesinben, hétfőn fehérben, batisztba – keményítve. Mindenki vett nyáron valami újat. Blúzt, szoknyát, kötényt – még a legszegényebb is. A harisnyákat maguk kötötték, színeset. Hidegkúton általában a lila volt a divat a 30-as évekig. Cipőt csináltatni szerettek. Hétfőn már bolondnak öltöztek. Eljártak a Vigadóba is, az országos svábbálba. Még az első díjat is elhozták. Kedden reggel már bolond volt a helyzet, akkor már szaladgáltak a bolondok az utcán, meszelővel, teknővel, kéményseprőkefével, kit feketére, kit fehérre meszeltek. Kitömték magukat, melleket csináltak, vastag lábat, krinolint, ami eszükbe jutott; kedd este már elszabadult a pokol. A férfiak nőnek öltöztek, a nők férfiaknak. A nők fonnyadt sárgarépát meg petrezselymet kötöttek a nadrág elejére, öreg kalapot tettek a fejükre. Egymást csúfolták ki. Éjfélkor egy nagy teknőt hoztak, egy asztalra tették és egy önként jelentkezőt besegítettek, aki már úgyis részeg volt, s aki már úgyis örült, hogy végre lefeküdhetett. Egy személy papnak öltözött, egy páran ministránsnak, fölvették az öreg szoknyákat, a fejükre hajtották, várták a csengőt, azaz a kolompot, amit a tehenekről levettek. A nők sírtak, ájuldoztak, mily nagy kár, hogy meghalt, szegény bolond – betakarták egy abrosszal, az volt a szemfedél. A sodrófa, tökgyalu, ki tudja, mi mindent szedtek össze, vettek egy sörös kancsót, abba beletették az üvegmosót és mindenki sorba ment és piszkálták a szegény elázottat. Tormát dugtak a takaró alá, kolbászt tettek a kezébe, végül gyertyát gyújtottak és különböző tréfás dalokat énekeltek Ádámról és Éváról. Egy alkalommal szegény apám is beszállt a teknőbe és édesanyám elénekelte, hogy nem bánom én, ha meghalsz is, egy boroshordó lesz a koporsóm, kolbász az olvasóm, sonka a vánkosom. Egy 16 éves kislány lesz a szemfedőmnél. Ezt szegény anyám énekelte még 1950-ben. Nagy sírás közben a vállukra vették a teknőt és nagy nyögések és sírások közt vitték ki a szegény bolondot, ezzel temették el a farsangot és a vidámságot is. Szerdán reggel mindenki hamvazkodni ment. Az emberek a templomba mentek, ahol a pap hamuval keresztet rajzolt a homlokukra, hogy jusson eszükbe, hogy ember porból vagy és porrá leszel és visszatérsz egyszer a földbe. A hamu az előző év virágvasárnapján szentelt barka elégetésével készült, tűz szenteléskor.
Szokás volt, hogy az új asszonyokat meghívták az idősebb nők vendégségbe, a mise után megbeszélték, hogy elmennek a fürdőbe, a Török utcába, a török fürdőbe, a Fő utcába. Az volt a kedvelt helyük, s ezzel lezárult a vidámság, jött a böjti időszak. Eltartott húsvétig, nem volt zajos mulatság, templomba jártak az emberek.
A fekete vasárnapot komolyan vették, akkor feketébe ment mindenki a misére. Ez a boldogtalan szerelmesek napja is, szokta mondani nagyanyám, a reményteleneké. Mert ha a fiú mást szeretett… tudnék élő példákat mondani, de neveket nem szabad.
Gyümölcsoltó Boldogasszony, azaz üdvözlégy Mária – mondja Gábriel, az arkangyal. 9 hónap múlva született meg Jézus. Délben az Úr angyalát harangozták, s ugyanúgy, este 6 órakor is. A gyerektelen asszonyok kérik az áldást a magtalan házasságukra. Ilyenkor kezdenek elleni a birkák és a kutyák, akik őrzik őket.
A Virágvasárnap. Nálunk úgy mondták: Pálmaszontág. Jézus ünnepélyes bevonulása Jeruzsálembe. A nép öröm újongással fogadta. Pálmákat terítettek eléje, így kísérték be diadalmenetben, a szent városba. Nálunk barkát szenteltek, a körmenet elmaradt. Virágvasárnap reggelén szalaggal átkötött barkacsokrot vittek a templomba, amit a mise folyamán a pap megszentelt. A templomban is osztottak egy-egy szál barkát, ezt szentelvén, különböző helyekre tették. Pl. nálunk most is kiviszik a temetőbe, a sírokhoz, az útszéli keresztekhez, a házi oltárra, a szentkép mellé. A Kálváriához, a stációkhoz, a padra szokták tenni, villámcsapás ellen az istállóba. Azért tették, hogy a templomban osztott áldást mindenhová eljuttassák. Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. Régen énekelték a passiót, azaz egy részét ezen a napon. Nálunk szokás, hogy zsemleszeletet sütünk, én is sütöttem. Nem tudom, ismerik-e, zsemlét áztattak cukorba, utána sűrű palacsintatésztában megforgatták és ezt Semmelsonntag-nak nevezték.
A nagyhét általában a virágvasárnappal kezdődik, és mindenki annyit dolgozik, míg meg nem szakad, mert most ugyanúgy van munka a kertben, mint régen a földeken volt. A vetés, szántás stb. nagytakarítás, meszelés, sikálás, udvar-, utcasöprés. Mosás. Ezeknek a bő szoknyáknak a mosása, rengeteg munka volt. Egy szoknyát lehetett egy évig is vasalni, ha jól kikeményítették. Rengeteget kellett dolgozni. Csütörtökig mindenki igyekezett mindent elvégezni. Nagycsütörtökön volt a mise. Jézus az utolsó vacsorát a tanítványaival elköltötte, azaz a kenyér az ő testét és vére színe adta a bort – így hagyta ránk. Búcsúzott tanítványaitól a lábmosással. Valamikor régen, nálunk is, én emlékezem, mikor Reichardt plébános lábat mosott valakinek. Egy koldusnak. Csütörtökön mise után elhallgatnak a harangok, a mise végén elvitték az oltári szentséget egy mellékoltárra, ami alá azután a szentsírt tettük, a pap megfosztotta az oltárt minden ékességétől, leszedte a gyertyatartókat, az asztalterítőt, akkor letakarták a képeket, a keresztet az oltárképet fekete lepellel. Nekünk, gyerekeknek azt mondták, hogy elrepültek a harangok a Kálvária-hegy mögé. Nagypénteken minden edényt kisikáltak, kivéve azt a nagyfazekat, amibe a salátababot főzték, hagymát szeleteltek bele és savanyúan ették. Hát nékem úgy égett a gyomrom tőle, mit a pokol, de nem kaptunk semmi mást. Csonka mise volt, éjjel nappal nyitva volt a templom és családi vállalkozásban – mondjuk most – 2 óránként váltották egymást. És a kiengesztelő Rózsafüzért imádkozva virrasztottak. Volt, hogy utcánként, volt, hogy családonként, de ment egészen a feltámadásig. Du. 2 órakor a hívek a prosesszióval mentek a Kálváriára. Még most is mennek, ez a hagyomány még él, csak szerényebben, mivel munkanap. Fél kettőkor indultak általában, hogy 3-ra felérjenek. Ez egy jó két kilométeres – még több is – út. Minden stációnál megállnak, énekelnek még most is. Betegek gyógyulásáért, meghaltak lelki üdvéért. A családi békéért. Jézus megengesztelte helyettük a mennyei atyát bűneikért, elégtételt adott, szokta a nagyanyám mondani. Rossz idő esetén a templomon belül volt a keresztúti ájtatosság. A templomban kitettek egy nagy keresztfát az oltár elé és az volt terítve a földre, azt nem hagyták egyedül, mert ki volt téve az oltári szentség és ki volt téve ez a keresztfa és elég sok pénzt szórtak oda, virágokra a szent sírhoz. Este megcsinálták a szent sírt. Ebbe a munkába én is részt vettem egy párszor. Elég sok munkába, s nem kis pénzbe került.
Nagyszombat. Nagyon szép hagyomány volt, és úgymond – nem is tudom elmondani, hogy ezt nálunk milyen szépen csinálták, valamikor. A feltámadást hirdeti jelképesen az új tűz, amit a templomtéren raktak. Ennek a tűznek a hamuját használták hamvazószerdán. A tűzhöz házanként vagy családonként vittek fadarabokat. Átfúrva, dróttal összekövetve, gúlában. Ez csak száraz fa lehetett. És belülről gyújtották meg. Roppant érdekes volt. Addig a templomban nem volt semmi fényt. Amikor a tűz már szépen égett, akkor a pap kivonult csendben és megszentelte a tüzet. A húsvéti gyertyába keresztet vésett, évszámot, alfa-és ómegát, azaz kezdetet és véget. Azután 5 szem tömjént is szúrt a gyertyába. Jézus öt sebét jelezve. Nálunk most ez nem divat, mert készen megveszik a gyertyát. Tüzet se raktak, mert ma már nagyon szürke az élet. Fa még lenne talán. A közkútról vittek lajttal vizet, azt mindig odakészítették, nehogy tűz legyen. Ezután meggyújtotta a tűznél a gyertyát a pap és a képviselőtestület, megszólaltak a harangok és minden égő kigyulladt a templomban. Lőn világosság. Így vonultak be a hívek a feltámadási misére az oltár elé, odakészített vizet, a szentelt vizet – emlékszem egy nagy edény volt, a pap azt kereszt alakban szétosztotta. Háromszor keresztet vetett a vízre, majd rálehelt, és szentelt olajat vegyített bele, hogy a víz törölje le minden bűnünket.
A keresztvíz-szentelés menete kb. 4 órán keresztül is tartott. De volt sonkaszentelés, bor-, hússzentelés. Az utolsó vacsorát jelképezte. A körmenet ’feltámadt Krisztus e napon’ (der Heiland is erstanden) szöveggel indult a templomhoz. A menet élén a ministránsok, a tanulók haladtak, majd a baldachin alatt a pap az oltári szentséggel, amit négy új házas vitt. Majd az egyházképviselők, az egyházatya következett. A feltámadt Krisztus-zászlót vitte a képviselőtestületből egy személy. Azután jött a zenekar, jöttek a leventék. A férfiak és a leventék őrt álltak a Szent Sír mellett. Ugyanúgy váltották egymást, mint az asszonyok, 2 óránként. A rendet az iskolában szerkesztették meg, az oktatók onnan indultak díszmenetben a templomba. Húsvét vasárnap a nagymise zenés volt, du. litánia, a litánia után zene. A zenekar feljött a templom elé, s úgy vonultak a vendéglőbe, ott térzene volt estig.
Húsvét hétfőn volt a keresztelés, azaz az alámerülés az őskeresztényeknél. Hogy erősek egészségesek legyenek a lányok, azért locsolják őket, hogy megedződjenek, kibírják a hideget-meleget egyaránt. Ma inkább csak kölnivízzel locsolnak. Régebben permetező vödörrel. A víz, az egészség – mondják, egészségesebb, mint a pacsuli. A férfiaknak italt, süteményt adtak, a gyerekek inkább pénzt kaptak. Ilyenkor volt divat du. a határt járni. Hidegkúton a legények és leányok a Betyár-csárdához mentek, a legelő szélére. Harmonikát vittek magukkal és így mulattak. Mi is megtettük ezt egy alkalommal. Egy németországi csoport volt itt, és felmentünk a Betyár-csárdába – akkor még létezett és megvolt a Kádár-rendszer is. Annyira dicsérik és annyira jó emlékeik vannak róla az embereknek. De nekünk elég szomorúan végződött, mert mulattunk és táncoltunk a Betyár-csárdában, de KISZ-esek jöttek és bedobálták az ablakokat – volt sérülés is, azután elrohantak be az erdőbe, a legelőre.
Május elseje. Régi hagyomány Hidegkúton a májusfa-állítás. A fiatalok, a 18 éven felüliek, már előre kinézték maguknak a májusfára valót. Vagy az úrbéres erdőből, vagy a Vári-féle erdőből, mert lopott fát nem lehetett a községháza elé vagy a bíró házához állítani. De még a lányos házhoz sem, mert a csendőrök mindjárt utánuk indultak. Ha nem vették meg a fát, akkor nagy baj történt. A nagy fákat kocsin vitték. Ilyen került a községháza elé, a parókia elé a paphoz, a bíró házához és a vendéglőkhöz. Ha nem volt elég hosszú a fa, mert mentől nagyobb a fa, annál nagyobb az öröm – akkor megtoldották, megfúrták, összeácsolták. Egész éjjel dolgoztak ahhoz, hogy reggelre készen legyenek. És a lányok, akik májusfát kaptak, nagyon büszkék voltak, hogy az udvarlójuk megtisztelte őket, de őrizni is kellett, mert volt, hogy ellopták a kényelmesek. Már heccből is vagy féltékenységből. Előfordult, nem is egyszer. Azután jöttek a legények. Előbb a középületekhez mentek a felállított májusfához, majd a lányos házakhoz rezesbandával. Körbetáncolták a felállított májusfákat. A gazdák vagy a családfő itallal, süteménnyel vendégelték meg a legényeket.
Május elején az egyházi ünnepek egész sora kezdődött. A májusi litánia vezette be. A litánia után a Mária-lányok vitték a Mária-szobrot a körmenetben. Májusban voltak a keresztjáró napok. Processzió ment pl. hétfőn a Levente-pályánál lévő kereszthez, ami már nincs; kedden az Ormai tanító úr házához, és a Kratzerhoz; szerdán mentek a falu végére, Solymár felé. Fehérvasárnap az első áldozók ünnepe volt. Most már az is megváltozott. Mikor az unokám első áldozó lett, Miklós atya eltette novemberre, mert ő akkor ért rá.
Sátoros ünnepek voltak, zarándoklatok. Ló-szentelés volt Szt. Gotthárd napkor (május 5.). És volt az úrnapi körmenet, ami nagyon szép volt. Egyedül az a kereszt van meg, ahol a ló-szentelést tartották, a Béka-csárdánál. Ott volt egy érdekes eset: amikor a Béka-csárda épült, akkor nem volt már májusfa, de Hotz Antal vendéglősnek kellett volna. Igényelt is egy májusfát, de nem kapott. Hát, mit tegyenek? Elmentek a Hauszmanning úrhoz, a remetei templom építőjének leszármazottjához és ott kivágtak egy rezgő nyárfát, s akkor ment a körmenet körbe, amikor a csendőrök vitték azokat a fiatalokat, akik azt a fát kivágták és körbetáncolták szokás szerint, zeneszóval. Ez volt az első májusfája Hotz Tóninak. Az én férjemet is elvitték a csendőrök, a szülei rettentően szégyellték, hogy akkor ment a körment, amikor ezt a társaságot elhajtották a csendőrségre. Ott mindjárt úgy kellett köszönni, hogy „szebb jövőt” és akkor azt mondták rá: „adjon Isten” és két marha nagy pofont kapott mindenki, ahogy beért az ajtón. Hogy várjon tőletek szebb jövőt az ember, amikor lopni jártok?!
Az úrnapi körmenet volt még csodálatosan szép. Családok voltak, akiknél tradíció volt az úrnapi körmenethez a sátrakat megépíteni. Az iskolás gyerekek vonultak elől, utánuk a zenekar, majd a férfiak következtek, akik akkor nem vegyültek a nők közé. Azután jött a pap a baldachinnal. A fiatal házasok vitték a baldachint, utánuk az énekkar, a zenekar és azután a Mária-lányok. És bevonultak a templomba.
Az aratás nagyon nagy munka volt. A gazdaságban a legfontosabb tennivaló volt, általában. A gabonafélék cséplése, behordása – ez igazán embert próbáló, sőt gyötrően nehéz testi munka volt, minden kézzel csináltak. Én is részt vettem egyszer egy ilyen aratáson. A nagybátyám együtt aratott az édesapámmal. Volt nekünk egy rettentő lejtős – a Patakhegyi útról a Kisgazda utcához lejövő – földünk, amibe rozs volt vetve, mivel a zsúptetős házakat rozsszalmával fedték be, amihez a rozst úgy verték ki. Volt egy gereblye, valamint egy nagy ponyva kiterítve, a gereblye ráállítva és csomónként verték ki, hát, az egy borzasztó munka volt. Nekünk ez volt az utolsó rozsvetésünk. Még abból a műemléképületből is megtaláltam egy téglát, ahol Mátyás király címere van rejtve: volt egy nagy körtefa a Kisgazda utcán, az öregek üldögéltek ott. Gondoltam, a völgynek lefelé nem lehet aratni, mindig csak fölfelé lehetett, ők leültek a fa alá és ott el volt a két arató. Egyedül szedtem a markot, mert akkor várta édesanyám a húgomat, azaz áldott állapotban volt – mondták régen. Ez volt az utolsó aratásom, amin részt vettem, ami emlékezetes volt. Nehéz munka volt és nem kíméltek bennünket. Az ebédet vinni kellett, hozni kellett. Csépléskor házról házra vitték a gépet. A Gazda utcában hátul, a ház végén voltak a szérűs kertek. Összesegítettek a szomszédok. Ha itt végeztek, mentek tovább. Nem úgy volt, mint az 50-es években, cséplőbrigád és nem mérték meg, mennyi búza, mennyi gaz van benne és mennyi követ köptek bele a gazdák a leadás végett. Belekötötték a követ, ami kivágódott a dobból, de lehet, hogy nem a gazda kötötte bele, hanem az, aki azt a gazdát akarta kinyírni.
És hát, vinni kellett az ebédet, az ebédnek meg kellett lenni. A Thalvieseréknél általában borjút vágtak és átjártunk mi, gyerekek szalmát, meg töreket taposni. Nekünk gyerekeknek ez élmény volt, és énekeltünk is: a Váci utcán sétál egy kislány – és olyan feketék voltunk, mint a szurok.
Ennek a férfit próbáló, asszonyt gyötrő nehéz testi munkának volt a koronája és jutalma az aratófelvonulás és este a bál. Hidegkúton két vendéglő között megosztva tartották ezt a nagy eseményt, amelyen a község apraja-nagyja részt vett. Ha a faluvégen a Kratzer-féle vendélőben tartották a bált, akkor a felső zenekar muzsikált, azaz a Noób, Hotz Antal vezetésével. Ha az alvégen volt a bál, akkor a Sefcsik-féle vendélőben, akkor viszont az alsó zenekar játszott, Hotz János vezetésével. Verekedések is voltak az alvég és a felvég között.
Az aratóbál rendezője általában az iskola igazgatója vagy a helyettese volt. A rendre az esküdtek vigyáztak. Este a táncban csak a 18 éven felüli személy vehetett részt, még szülői felügyelettel sem volt szabad részt venni a gyerekeknek. Általában az udvaron a WC mellett tanultunk táncolni, ott volt a tánciskolánk.
Az arató-felvonulás. Lovasok vonultak az élen, fehér lobogóval, gatyában, mellényben, a kalapon árvalányhaj, búzavirág. Nyomukban rezesbanda, meg a négy magyar ruhás lány, akik vitték az új kenyeret, ami magyar földön termett, magyar búzából készült. Ezután négy, helyi népviseletbe öltözött lány, fejükön virágkoszorú, vállunkon egy keresztre függesztve vitték az arató koszrút. Arató koszorú többféle volt. Ebben Stockingerék voltak mesterek – mondta a párom. Ő is ott tanulta meg. Ő még most is készített valakinek, aki nagy beteg volt és az volt a kívánsága, hogy ahelyett a mocskos csillár helyett inkább egy arató koszorút nézne. S akkor a párom csinált neki egyet. Rozsszalmából – mert a rozsot vágták le legelőbb, és mert az szép hosszú szárú volt. Beáztatták. Levágják a kalászt róla és akkor úgy fűzték össze. Ezt keretre fűzve vitték a lányok. Mögöttük a legények kaszával, kapával, favillával, cséphadaróval, gereblyével, kalapácssal, üllővel, és amit el lehet képzelni minden használható eszközzel.
A lányok sarlóval, a marokszedők kévekötöző madzaggal, nyakukba korsókat vittek, ételhordó kosarakat, mezei virág- és búzacsokorral. Minden szükséges használati tárggyal, ami összefüggött az aratással, betakarítással és csépléssel. Így vonultak oda és vissza a kiinduló vendéglőtől és vissza. Ez eltartott 2-3 órát is. 8 órakor kiállt a zene a vendéglő elé, platzmusikra. Egy indulóval, polkával, egy marssal. Most már bevonultak a bálterembe és így mulattak. Éjfélkor a zenészek vacsoráztak, a szervezők megkezdték az arató koszorú árverését. Azután újra mulattak reggelig, azaz záróráig, ami, úgy általában, 5-6 óra között volt. A zenekar azt a gazdát, aki az aratókoszorút megvette, hazakísérte. Az ifjúság tánclépésben, énekszóval követte. A ház népe már várta a vendégeket, kolbásszal, szalonnával, borral. Így ért véget az aratóünnepség, aminek a jelszava: Ezért szántuk, ezért vetünk, s ezért aratunk, a mindennapi kenyerünkért.
Ez volt az aratóbál.
A szüreti mulatság is hasonlóképpen zajlott le.